Néha halvány lila gőzöm sincs, hogy minek keverem bele magam Scott és Derek dolgaiba. Olykor az adrenalinfüggőségemre fogom, máskor meg arra, hogy más barátaim nem igazán vannak - és ők sem kimondottan azok. Egyszerűen azonosulni tudunk egymás helyzetével, mivel ugyanabban a cipőben járunk - farkasok, akik nem tudnak szabadulni ettől az átoktól. Na jó, Derek az egyetlen közülünk, akit nem tudok sajnálni. Ő túl erős, karizmatikus személynek tűnik ahhoz, hogy azt higgyem, belül egy összetört lélek, aki szenved a sorsától. Valójában szerintem élvezi, hogy irányíthat, hogy erős, hatalmas, ráadásul csendes gyilkosként figyeli meg a városlakók életét. Beleborzongok a gondolatába is, hogy annak idején talán engem is látott párszor és hányszor szánt az életem miatt.
Sosem volt fenékig tejfel a világ számomra, főleg mert apám lelkileg és testileg is terrorizált olykor. Senki sem tudta, miért voltam napközben olyan levert, fáradt és kedvtelen, viszont az Isten megsegített ezzel a farkasos dologgal. Legalábbis, nyilván segítségnek szánta, ahogy apám halálát is - az már más dolog, hogy előfordul, mikor nem érzem jól magam a bőrömben.
Felállok az asztaltól és erősen markolom a tálca szélét, közben tekintetem Jackson alakján függ. Készen állok arra, hogy ugorjak, ha netán balhézni akar, de nem. Mióta kiderült, hogy kanima, tartok attól, hogy alulmaradnék egy szemtől szembeni harcban. Gyávaságnak tűnhet, de inkább úszom meg épp bőrrel a napot, mintsem tizenhét évesen holtan végezzem. Annyit viszont megtehetek, hogy figyelemmel kísérem minden mozdulatát, hátha kedve támad valaki kinyírni.
Pillantásom találkozik Scott-éval, aki csak bólint. Ezt egy jelnek veszem, miszerint ura a helyzetnek és én leléphetek. Sípolva érkezik kifelé tüdőmből a levegő. Lerakom a tálcát a helyére és elhagyom az ebédlőt. A folyosón összefutok Allison-nal, habár egy szót sem szólok... és ő sem. Kezdem azt hinni, hogy teljesen megzakkant, bár remélem ez a farkasölősdi csak egy mizéria nála és majd szép lassan megunja azt, hogy a fajtámra vadásszon. Nem beszélve arról, hogy emiatt Scott-nak is lóg az orra huszonnégy órában. Unalmas már látni a szenvedésüket, miközben elég lenne annyi, hogy megdumálják a dolgokat. Család ide vagy oda, Allison-nak van választása.
- Isaac! - ordít valaki, mikor kiérek a parkolóba és szemforgatva veszem észre, hogy Stilinski az. Barna, göndör fürtjeimbe túrok, aztán sóhajtva odasétálok hozzá - Elviszlek, pattanj be! - megpaskolja tragacsának oldalát.
Mondanám, hogy nem kell meg hogy majd hazasétálok vagy egyszerűen haza se megyek, de tudom, milyen pocsék neki most, hogy kábé mindenki főállású, szupererős farkas lett körülötte és egyedül ő szenved halandóságtól. Azaz, ő szenvedésnek tekinti, én viszont hálát adnék az égnek, ha kimaradhatnék ezekből a dolgokból.
Beszállok mellé és feltekerem a rádiót olyan hangosra, hogy még a saját gondolataimat se halljam, nemhogy Stiles hülye dumáját, amit így is megállás nélkül nyomat.