Derek Hale & Jennifer Blake

Tudtam, eljön majd az ideje, amikor valószínűleg bármit is akarok neki mondani, az a tudatáig nem fog eljutni. Színvallásnak viszont még nem volt itt az ideje. Épp elég, ha célozgatok egy kicsit, hátha így könnyebb lesz a jövőben. Bár ebben nem reménykedtem. Számomra a tökéletes boldogság sem így sem úgy nem fog eljönni. Bár, nem iszom a medve bőrére. Ha pedig majd jön a baj, csőstül ömlik majd ránk, és azt hiszem, arra vajmi kevés esély van, hogy mindenki épségben túlélje. Legyen szó akár emberről, akár más földönfutó teremtményről.
Megéri vagy sem, tisztában vagyok vele, hogy ő nem az az osztogatom az ígéreteket típus. Így ezt a konkrét mondatot, hogy „Megígérem.” Nem fogom tőle hallani. De mégis mintha megkönnyebbült volna a szívem. Egy kicsit. A lelkiismeretem tiszta, nem úgy mint sok más emberé. Tudom, mit miért teszek, de azzal is tisztában vagyok, hogy sokak szemében inkább helytelen és önző pótcselekvésnek tűnhetnek ezek a dolgok.
- Hidd el, megértem, hogy most nem érted, miért kérem ezt. És azt is megértem, ígéretet miért nem akarsz tenni. Csak kérlek, ne feledd azt, amit az imént mondtam.-pillantok arcára, majd újra közelébe férkőzöm, és kiélvezem a pillanat adta lehetőséget: megölelem. Mellkasára döntve fejem, hallom szívverését, érzem teste melegét, megnyugtat a jelenléte. Elfeledteti valamennyire azt, ami még csak ezután fog kibontakozni.
- Fogalmam nincs, hogy ezt hogy csinálod. Bármit is teszel most. -húzódok el tőle épp annyira, hogy egyik kezem vállára tegyem, s kissé lábujjhegyre állva megcsókoljam. Valósággal megszédülök a rajtam végigsöprő érzelmektől. A csók forró, de nem heves, inkább olyan, mint egy mentsvár arra, hogy normálisnak érezzem és érezzük magunk.
-Tudod útálom, hogy még lábujjhegyen állva is éppen, hogy felérlek. Ez nem fair.-jegyzem meg, és leereszkedem a földre, mert már kezdett sajogni a lábfejem. Mire nem jó a magas sarkú cipő. Igaz, abban sem kevésbé fájna a lábam, mint most. Elmosolyodom, és egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy még véletlenül se akasszam ki újra a szívverésem.

Jennifer and me

Fogalmam sincs vajon milyen titokról beszélhet a lány. Nem tudtam vajon mi lehet nagyobb titok, mint az én életem. Hisz vérfarkas vagyok, fogaim nőnek és a szemem pirosan villog, amikor átváltozok. Nem akarom, hogy úgy lásson, de el fog következni. Mivel az alfák mindent bevetnek, hogy engem tőrbe csaljanak, így egy idő után Jennifer is a csalik közt lesz. Amit nem akarok, tudom, hogy erős nő, de ezt talán még ő sem bírná idegekkel.
Elkezdi mondani, hogy ha valami történik a jövőben mellette kell, hogy álljak, hát természetesen így lesz bár nem tudtam miről beszél. Ígéretet azonban nem tettem, a falkám védelme mindennél fontosabb volt most már. Nem kockáztathattam a fiúk életét, sem Coráét. Most, hogy végre vissza kaptam nem akarom újra elveszíteni. De így voltam ezzel Jenniferrel is, igaz, hogy őt nem vissza, hanem megkaptam, de őt sem állt szándékomban veszélybe sodorni.
Nem értettem miről beszél, de nem kérdeztem rá, hisz ő sem teszi és nem akarom, hogy az én kíváncsiságom elindítson egy láncreakciót, ami végén hazudnom kell ha választ vár tőlem.
A szájára teszem a kezem, nem akarom, hogy a jövőről beszéljen, az még messze van és nem tudni, hogy mit hoz számunkra, talán ott van a halál, talán egy hosszú élet, de ezt senki nem tudhatja, hisz bármikor utolérhet minket a vég.
- Melletted leszek midig ha szükséged lesz rám. - mondtam ígéret nélkül, hisz nem akarom, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, amiből nincs más út, mint egy ígéret megszegése, és én ezt nem akarom megtenni.
Eltávolodott tőlem és valami furcsa érzés megint az uralma alá vett. Jennifer rendesen uralkodik rajtam, azaz a szívemen. De nem bánom, ha valaki a szívemen keresztül ér el ilyen hatást.

Derek Hale & Jennifer Blake

A szükség nagyúr. Hazudni pedig emberi dolog. Jelen pillanatban ez a kettő összemosódva lapult a szívemben, a boldogság mellett. Tudtam, vagy inkább sejtettem, mit nem akart elmondani, neki viszont fogalma sem volt róla, mi lehet az én titkom. Nem tudom, meddig lesz még csak az én titkom, s csak idők kérdése, hogy se perc alatt leomoljanak a magam köré húzott falak. Inkább utóbb, mint előbb, de ki fog derülni, és akkor csak magamra számíthatok majd. Vagy mégsem, de sajnos egyelőre ezt én sem tudom. Holdtölték jönnek még, és mennek, de holdfogyatkozásból nem sok van évente. Sőt, évtizedenként vagy évszázadonként mérve sem sűrűn fordul elő.
Gondolataimból kérdése hozott vissza a jelenbe, hiszen egész úton más sem járt a fejemben csak ez a kényes, s kissé kellemetlen kérdés vagy inkább hatalmas titok.
-Inkább újra rendeztem, de igen.- mosolyodom el kissé bizonytalanul, majd veszek egy mély levegőt, hogy leküzdjem a gondolataim és a késztetést, ami kinyitná a zárat a titkaimat őrző ládán.
Fecsegni kezdtem, mi merre hány méter a házban, de ez is inkább amolyan figyelemelterelés volt. A saját figyelmem elterelése. Végül szabadkozva befejeztem a beszédet, s figyeltem, ahogy a teraszos kertből úja visszatér a nappaliba. Magához von, s ekkor újra úrrá lesz rajtam boldogságom, s nem gondolok arra, amit ő nem tud rólam.
-Tetszik, hogy ennyire megbízol bennem, és nem faggatsz. De szeretnék kérni tőled valamit. Bármi történik a jövőben, bármi… Ne kételkedj benne, hogy amit a folyóparton mondtam hazugság. Boldog vagyok veled, és érzek valamit, amit hosszú ideje nem. De félek a véleményed meg fog változni a jövőben, és ezt nem akarom.-húzódok el tőle, és mélyen szemeibe nézek. Minden szavam komolyan gondoltam. Így vagy úgy, de úgyis mindenre fény derül majd, kicsi az esélye, hogy nem változik majd meg a véleménye.
-Ígérd meg. Bármi történjék. Én nem az ellenséged akarok lenni, hanem a társad. Segíteni fogok, minden erőmmel azon leszek.-nyugtatom kezeim mellkasán, míg tekintetemmel továbbra is fogva tartom övét.
-Most még talán nem érted, de nemsokára meg fogod találni erre a kérésemre az indokot.-engedem el, kezem törzsem mellé ereszkednek, míg veszek egy mély levegőt, és az ablakhoz sétálok. Fogalma sincs, mivel kell még szembe néznie. Fogalma sincs róla ki vagyok, mire vagyok képes.

Jennifer and me

Elindultunk egyenesen az ő háza felé. Mivel ismerős voltam a környéken nem féltem attól, hogy majd nem találok vissza. Beacon Hills mindig is az otthonom volt, nagyon utáltam azt az időszakot, amikor nem lehettem itthon. Ebben a nyugodt környezetben, ami mára megváltozott és nem az a szép kisváros ami régebben volt, sokkal több minden történik itt, mint aminek szabadna.
Megláttam a házát és rögtön elfogott az érzés, amikor valaki egy sorozatot néz. Minden kis családnak ilyen háza van a filmekben, legalábbis így első ránézésre. Amint beléptünk máris megváltozott a véleményem. Sokkal jobban nézett ki mint egy átlagos kis házikó. Nagyon otthonos volt és valahogy hasonlóan képzeltem el én is a házamat öreg koromra, amennyiben megélem.
- Nagyon szép ház. Te rendezted be? - kérdeztem, mert tényleg elnyerte a tetszésemet.
Levettük a cipőt, majd tartott egy kisebb eligazítást. Már nagyjából tudtam, hogy mi hol van, de inkább a kertbe akartam menni.
Amikor kiléptem az kertbe egyedül éreztem magamat és valami miatt elfogott a rossz érzés. Hirtelen megfordultam, mert azt hittem valaki rám akar támadni, de csak Jennifer volt az. Megráztam a fejemet és már el is tűntek a rossz érzések.
- Nem beszélsz sokat, pont ó. Én nem szeretek annyira beszélni, mármint ennyit, így egész jól elvagyunk így, amit én nem mondok ki azt te kitöltöd mással. - vigyorogtam majd megcsókoltam és átöleltem.

Derek Hale & Jennifer Blake

Semmi kedvem nem volt egyedül hazacaplatni, így inkább rákérdeztem, hazakísérne e. Amikor meghallottam válaszát, elmosolyodtam. Amikor megfogta a kezem, újra magába kerített az az érzés, ami a mai napon már oly sokszor, s szívverésem ismételten felgyorsult. Fogadni mertem volna, ha tudja az igazat rólam, arról amit tudok és amit teszek, valószínű most nem ez az idilli kép lenne rólunk. Sőt. De erre merni sem gondoltam. Nem volt kedvem gondolkodni.

A tóparttól nem messze volt a házam, ami külsejét tekintve sem különbözött sokban az utca többi házától. A bejárat előtt nem volt kerítés, csupán az udvart ölelte körül, de azt is benőtte már az oda ültetett sövény. A ház előtti lépcsőn fellépdelve észrevettem, amint a szomszéd ház udvarából felém int a mosolygós nő, majd felemeli a gyerekét, és az ő kezét is integetésre mozdítja. Mosolyogva intettem feléjük, majd a táskámból előkerestem a kulcsot.
-Hát, nem túl nagy, de amíg fedél van a fejem felett, ez is megteszi.-tárom ki az ajtót, majd belépek, a cipőm pedig az ajtó melletti szőnyegre teszem.
-Bevallom a bevásárlással kicsit elcsúsztam, így túl sok mindennel nem szolgálhatok. Van kávém, a hűtőben gyümölcslé és víz. Meg egy kis sütemény, bár kételkedem benne, hogy jó lenne.-lépek beljebb, felkapcsolom a villanyt, majd egyenesen a nappaliba megyek, melynek ajtaját ami egyben ablakként is funkcionált kissé kinyitom, a függönyt pedig elhúzom, hogy megóvjon a fény felé csődülő bogárhadaktól.
-Hát, ez lenne a nappali. Nem túl nagy, de világos, és a kertre néz. Van még egy konyha és egy vendégszoba ezen a szinten. Az emeleten van a háló és a fürdő.-mutogatom az irányokat, majd elmosolyodom, és elhallgatok.
-Tudom, sokat beszélek.-forgatom meg szemeim továbbra is mosolyogva.