Dylan & Gwen

Most, hogy eljöttem ébredtem rá arra, hogy igazából nem is akartam tagja lenni ennek a pocsék partinak, ami még akkor lett volna rosszabb, ha meglátott volna Julian. Biztos vagyok abban, hogy akkor rám akaszkodna, és nem engedne el míg ki nem nyögök neki egy kukkot is. De azt lesheti, tudom, hogy szeretné hallani a hangom, de akkor sem merem kinyitni a számat a közelében. Nem mintha más emberek közelében sikerülne rendesen kifejeznem magam, de ők akkor is mások. Julian tetszik nekem, nem is tudom mi okból kifolyólag, s míg én idebent ábrándozom róla addig ő próbálkozik nálam, s bár nehéz úgy tenni, mintha nem érdekelne hazudok. Érdekel nagyon is, és ha nem lenne ez a buta beszédhiba, ami kb. 4 éves korom óta üldöz, akkor már rég szóba álltam volna vele. Igazából nem is nagyon emlékszem, hogy sikerült dadogósnak lennem, de azt hiszem anyáék valami olyanról beszéltek, hogy farkast láttam, s az ijesztett meg.
Lehet, hogy igaz, s akkor ez tényleg megmagyarázna sok mindent, például a furcsa, farkasos álmaimat, amikben mindig szaladok egytől, és szembe találom magam egy másikkal.
Megrezzentem, mikor meghallottam valakinek a hangját a hátam mögül, ismertem a hangot, Dylané volt az. A matek órán ülünk egymás mellett, és nagyon vicces. Szeretem a béna poénjait, mert mindig képesek megnevettetni.
- Sz…szia Dylan… - ajkamba harapok, és mosolygok mikor leül mellém. Tudja, hogy dadogok, és nem is nevetett még eddig ki egyszer sem. Ez elég fura, tekintetbe véve, hogy fiú, és azok mindenen nevetnek.
- M…mi sz-sz-sz-szél hoz…hozott erre? – kérdeztem tőle mosolyogva, miközben a víz sima felszínét kezdtem el nézni, amin tükröződött a Hold fénye. Szerettem a telihold előtti estéket, mert azok mindig érdekes dolgokat sugároztak. Bár a legérdekesebb dolog az mindig teliholdkor szokott történni, kíváncsi leszek most mi fog történni, kíváncsian várom.
- K-k-két s-s-ört iszol? – nevettem fel, ahogy a kézére néztem amelyben két pohár sört volt. Vicces figura azt egyszer meg kell hagyni, de hogy két sört igyon, és nekem ne hozzon?

Dylan & Gwen

Nem is értem miért hagytam magamat, hogy elcipeljenek erre a partira a tó közelében. Igazából nem is lenne ezzel semmi gond, ha nem maradnék egyedül minden áldott alkalommal. Matt mindig lelép a partnerével, én pedig nem akarok púp lenni a hátukon, meg amúgy is, minek kell oda egy harmadik személy? Selejtnek érzem magam ilyenkor, mert nem vagyok képes megszólalni a fiúk mellett, de még akkor sem, ha egy velem egynemű személlyel beszélek. Miért is mernék? Hisz nem minden tinédzser járkál dadogva az utcákon, mindenkit hallani csacsogni a tegnapi vacsiról, arról hogy a szülők mennyire igazságtalanok éppenséggel csak én nem beszélek ilyen „fontos” dolgokról.
Még a szekrény szomszédommal se beszéltem egy szót se, mert félek attól, hogy kinevetnek, nem akarom, hogy kinevessenek, erre nem vagyok felkészülve. Sóhajtottam, majd egy pohár alkoholos bóléval a kezembe megindultam az erdő sűrűje felé. Soha nem szerettem egyedül járni az erdő fele, de még valakivel mellettem sem szerettem. De még is megtettem most, nem akartam a boldognak látszó emberek között lenni, túl vidámak voltak, míg én pocsékul éreztem magam itt. Nem volt kihez beszéljek, egyedül meg biztos nem fogom rázni a hátsómat, így inkább jobbnak láttam azt, ha eltűnök egy időre, majd később visszamegyek és megkérem Mattéket, hogy vigyenek haza, addigra ők is megunják a bulit.
A vízeséshez sétáltam, ahol leültem az egyik kőre és kisebb köveket kezdtem el bele dobálgatni. Tetszett, ahogy megtörte a víz sima felületét, és kis köröket írt le, egyszerűen mesés volt, és az hogy egyedül lehettem még jobb volt. Volt időm gondolkodni olyan jelentéktelen dolgokon, mint a fiúk, vagy az éghajlat. Egyikkel se nagyon törődtem, de mióta mellém került az egyik fiú szekrénye azóta felkeltették az érdeklődésemet. Nem azt mondom, hogy eddig nem tetszett egy két fiú. vagy nem volt kedvenc színészemről poszter, csak eddig nem mertem jobban megnézni őket magamnak, féltem, hogy ha beszélgetni kezdek velük akkor megtudják, hogy dadogok. Bár a többi emberrel se nagyon beszélgetek, ha nem a tanáraimról, a legközelebbi barátaimról és a családomról van szó. Sóhajtok, és tanácstalanul nézek a vízbe, ahol meglátom magam. Istenem.