-3 évvel ezelőtt-
- Cassidy. Ők itt James és Katie Monroe. – mutatta be az ismeretleneket Mrs. Chan. Ő volt az árvaház vezetője, ahol születésem óta éltem. Nem volt könnyű. El kellett viselni, hogy tízen vagytok egy szobában, több mint ötvenen négy fürdőre és ki kellett állnod magadért, ha nem akartad, hogy az idősebbek elnyomjanak.
- Jó napot. Örülök, hogy találkoztunk. – feleltem egy őszintének tűnő mosoly mellett. Helyet foglaltam a borzalmasan kényelmetlen bőrkanapén, az igazgatónő jobbján, miközben elmagyarázta, hogy kik-mik-miért jöttek. Nem volt nehéz kitalálni; örökbe akarnak fogadni. Nem ők voltak az elsők, voltak előttük rengetegen, akik megpróbáltak szerető családot biztosítani számomra. Többnyire kevés sikerrel. Csendesen tűrtem a mesét a házukról, a családi hátterükről. Eddig szép és jó volt, nagy ház Beacon Hills-ben, tanári állás a leendő apámnak, kis bolt a jövőbeli anyámnak és egy – már örökbefogadott – öccs.
- Miért pont Hannibál-ba jöttek gyereket keresni? – szakítom félbe őket gondolkodás nélkül. Igen, akármennyire is csendes vagyok, ha van valami amit ki akarok mondani ki is csúszik a számon.
Egy percre néma csend kúszott közénk, a házaspár összenézett. Hatalmas sóhaj hagyta el a férfi száját, felesége bátorítóan szorította meg a kezét.
- Édesapád kért, hogy mi vegyünk magunkhoz téged. – mondta csendesen.
Nem hallgattam őket tovább, felrohantam a másik 9 gyerekkel megosztott szobámba és olyan hangosan csaptam be az ajtót, ahogy csak tudtam. Lemertem fogadni, hogy Mrs. Chan irodájában leesett a polcról az a nyamvadt porcelán macska, ami mindig olyan gonoszul bámulta a gyerekeket.
Apám akarta, hogy örök befogadjanak. Nem lehet…ez egyáltalán nem lehetséges. Nem ismerhetik a szüleimet, én sem ismerem őket. Amióta az eszemet tudom a konyhás néni a nagyi, az igazgatónő az anyám és a házi orvos a nagybácsi. Nekem ők voltak eddig a családom. Hogy ismerhetné ez a Monroe a vérszerinti apámat?!
Másnap mindenn bőröndöm be volt pakolva, útra készen voltam. Akármennyire sem tetszett ez az egész csak-azért-fogadunk-be-mert-majdnem-rokon-vagy dolog, nem mondhattam nemet.
Beacon Hills, itt jövök!

-jelen.-

- Cassy iskola! Kelj fel! – idegesítő, amikor a nevelőszüleid kiabálására ébredsz. – És ne felejtsd el, hogy este edzés! – hogy is mehetne ki a fejemből, ha minden egyes nap elmondják?
Kezdjük a napi rutinnal; fürdőszobai cselekedetek a-tól z-ig. Felvenni az előző este kikészített ruhát, letrappolni a lépcsőn, beleütközni a szerencsétlen mostoha öcsédbe, aki az ikertesód is lehetne, megreggelizni és hallgatni a mai programot.
- Josh, ma Cassy visz suliba, nekem még el kell valamit intéznem. Cass, suli után egyből itthon, segíts anyádnak kitakarítani mire jönnek a vendégek. Josh, lacross után remélem nem mentek sehova, számítok rád a grill mellett. Este edzés. – sorolta szépen James a mai listát. Csodás, vidd az öcsédet suliba nap lesz.
- Kérdés: milyen vendégek? – vonom fel a szemöldököm.
-Szerinted? Jönnek kötni a vén nyanyák az utca végéről. – morgott Josh. Megkapta érte a tarkót James-től.
- A többi vadász jön, csak nem akarunk nagy feltűnést kelteni, szóval egy kis kerti-party lesz. – mosolygott Katie.
- Csodálatos. Josh szedd fel a hátsód, nem akarok elkésni miattad. – felkapok egy almát és egy narancsot az asztali kosárból, csókot dobok mindenkinek és már bent sem vagyok a házban. Csak egyet nem értek...miért jönnek ide a vadászok? Megint bajban lennénk?