Álmodj.
Nem érzek semmit. Nem hallok semmit. Nem akarok hallani semmit. Fehér hattyútollakon fekszem, ugyanezek a tollak lebegnek a sötétségben körülöttem, megbabonázva nézem őket, de mikor utánuk akarok nyúlni, a kezem nem mozdul. Próbálom elfordítani a fejem, hogy körülnézzek, de a testem nem engedelmeskedik, és én is mintha csak a külső szemlélője lennék a történéseknek... Meghaltam? Élek? Hol vagyok? Mi történik? Hogy...? Mikor...?
Az utolsó dolog, amire emlékszem, az a csillagos ég a fejem fölött, a telihold fénye a fák levelei közt, az aszfalt a lábaim alatt. A szél a hajamba kap, ezernyi illatot hoz magával, csend van. Az út közepén sétálok, a kopott fehér festékkel felfestett vonalakon, és csak megyek magam elé, amerre a lábaim visznek. Csend van, gyanús csend... Aztán csak két vakító, fehér fényfolt, fékcsikorgás és sötétség.

Lélegezz.
A szél susog a fák között, a sziklaszirten állok, és bámulok lefelé az óceánra. Egy hosszabb pillanatra lehunyom a szemeimet, próbálom kiélvezni ezt a pillanatot, próbálok arra koncentrálni, ami körülvesz, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. Miért nem tudok a jelenre összpontosítani, miért nem tudom legyőzni a múltam démonait?
Hátat fordítok a szakadéknak és elindulok az erdő felé, unottan rugdosva magam előtt a köveket. Utálom a családi nyaralásokat, főleg, hogy Cathy már nem utazik velünk, mert neki ott van a vőlegénye...
Nem szeretek csak a szüleimmel utazgatni. Mindig csak egymásra koncentrálnak, azt se vennék észre, ha eltűnnék... Nem mintha ezt tervezném. Innen úgyse tudnék hová menni, a világ végén vagyunk, még csak a városka nevét sem tudom... De az biztos, hogy messze van Beacon Hills-től, esélyen sincs gyalog hazajutni. Sajnos. Pedig megtenném.
Morogva ástam elő a cigis dobozomat a zsebemből, az ajkaim közé fogtam egy szálat és meggyújtottam. Beleszívtam, a füst végigáramlott a légcsövemen, de ezúttal nem nyugtatott meg, úgy, mint máskor. Még mindig őrjöngtem lélekben, törni-zúzni volt kedvem, de nem tettem semmit. Egy ideig még bámultam a susogó fákat, majd félredobtam a csikket, és nekifutásból leugrottam a sziklaszirtről, ruhástól, egyenesen az óceánba.

Vonyíts.
A tábortűz lángja halvány, vöröses fénybe vonta a mezőt, ahol általában a srácokkal voltunk... De ezúttal egyedül ültem itt, pontosabban feküdtem a fűben, és a csillagoktól mentes, hollófekete eget bámultam, mintha onnan várnám a megváltást. Sem a hold, sem a csillagok nem világítottak, az árnyak hosszabbra nyúltak, sötétedtek, mégsem féltem. Nekem mindegy volt.
A telefonom kijelzőjén felvillant egy telefonszám, a partnerem száma, de nem vettem fel. Már sokadjára hívott, mert nem jelentem meg a randevúnkon, pedig ígérgettem... De valahogy elment tőle a kedvem, csakúgy, mint minden egyébtől. Csak Gwen-nek írtam egy sms-t, hogy a ma esti pizsamapartink lefújva, mert rosszul érzem magam.
Rosszul? Elég relatív egy fogalom. De mikor meghallottam a fák között a farkasok vonyítását, megnyugodtam. Holnap minden rendben lesz. Igen, ez biztos.