Fázom, éhes vagyok és akármilyen hangosan kiabálok anyuék nem jönnek. Nem találnak, ahogy én sem őket vagy az erdő végét. Pedig biztos keresnek! És majd hirtelen itt teremnek előttem, mint mindig, ha bajban vagyok. Csak most már egészen valószínű, hogy nem sötétedés előtt.
Fájnak a lábaim, nem akarok tovább menni, így hát enyhén reszketve a hidegtől kuporodok össze az egyik fa tövében. Összébb húzom magamon a vékony kis pulóverem és tágra nyílt szemekkel próbálok hozzászokni az egyre jobban sűrűsödő sötétséghez. Nagyon sok idő telik el és én minden apró kis neszre összerezzenek. Aztán meghallom a vonyítást és némán, ledermedve fülelek, amíg egy másik irányból meg nem hallom rá a választ. Farkasok. Elpityeredve húzom fel térdeimet és lábaimat átölelve rejtem el arcomat.


Kellemes melegség. Nem tudom mi ez, de igyekszem hozzá közelebb jutni. Apró kezeim ruha anyagát tapintják és én gondolkodás nélkül bele is kapaszkodom, makacsul csukva tartom szemeim. Inkább csak sejtem, mint tudom, hogy valaki visz.
Legközelebb már anyu boldog kiáltására eszmélek fel.



Nekem igenis kell az a füzet! Főleg, hogy arról volt szó, hogy csak egy napra adom, amíg lemásolja azt az egy órai anyagot, amit kihagyott. Ez volt egy hete. Szóval éppen itt az ideje, hogy kezembe vegyem az irányítást. Sietve szedem lábaim a folyosón, mert persze, hogy azok ketten teszik ki majd a leghamarabb a lábukat a suliból. Már épp elérem őket és nyújtózkodom, hogy megkocogtatva a vállát kapjak alig egy percnyi figyelmet, mikor elcsípek egy fél mondatot.

- …kor ma farkas buli? Telihold lesz. – Azzal a tipikus Stiles-os vigyorral fordul haverja felé, aki ijedten pisszegi le.
- Ember! Csendesebben! – És már el is tűnnek a kanyarban. Én csak dermedten állok a folyosó közepén, észre sem véve, hogy kezemet még mindig nem eresztettem le.

Haza érve rögtön szaladok is fel a szobámba, ahol táskámat behajítom az egyik sarokba és benyomom a gépem. Amíg betölt nagyot fújva terülök el az ágyamon. Én nem akartam hallgatózni! Becsszó! Lehet be kellett volna fognom a fülem… De persze nem tudom miért vagyok pont ezen fennakadva. Több mint valószínű, hogy amit hallottam az egy nagy semmi. Fiúk közötti titkos jelbeszéd mondjuk. Vagy valami szerepjátékos baromság. Felpattanva kezdek el faltól-falig mászkálni a szobámban.
Persze a gyanakvásra is meg van minden okom. Hegyi oroszlán ölte meg azt a sok embert? Ugyan már! Azok nem mászkálnak csak úgy be video kölcsönzőkbe! Jó, ez még mindig hihetőbb, mint Scott McCall új pozíciója a lacross csapatban… Nem mintha nem bírnám a srácot, csak nem rég még asztmás volt, nem? Na és mi van azzal, hogy Derek Hale – akit amúgy a tűz óta a környéken sem láttam - félholtan mászkál be a sulinkba?  Alapból mit keres ott? Nem mintha zavarna, csak na. Ááááh! Egyszerűen csak tudom hogy valami nem stimmel. Az a két srác amúgy is mindig valami olyanba mászik, amibe nem kéne.
És hát… Az az igazság, hogy még emlékszem mit hallottam akkor régen az erdőben. Farkasokat. De itt nem is élnek farkasok.
Végül csak sikerül döntenem és lehuppanok a gép elé, csak hogy fél perc múlva már a keresőbe gépelem be, hogy VÉRFARKAS…
A másnapot azzal töltöm, hogy az össze piros ruhámat összegyűjtöm egy zsákba, ami bizony kint landol a szemetes mellett.