Sikításra ébredek. Egy pillanatig azt sem tudom, hol vagyok. Pokoli a hőség, folyik rólam a víz. Alig látok magam elé, mindenhol fojtó füst. Mégis mi történt? Meghaltam? A kinti levegőnél már csak a gondolataim ködösebbek, míg meg nem hallom ismét a hangot. Kétségbeesett sikoly. Azonnal kiugrok az ágyból, s a hang felé indulok. A folyosón minden lángokban áll. Hogy nem ébredtem fel idáig? Próbálok átvágni rajtuk, menni a hangok után, segíteni rajtuk… a családom. A családom itt van, benn, a tűz karmai között. A füst egyre jobban fojtogat, csípi a szemem, lépteim pedig elnehezednek, ahogy egy-egy lángnyelv komolyabban elkér. Alig látok. Mit ér itt ilyenkor a nagy farkas erő? Mikor legjobban kellene, semmi haszna. Minden erőmbe beletelik egy-egy lépést még kicsikarni magamból. Küzdök, de lassan legyűr a környezet, s a világ elsötétül a lángok és sikolyok kereszttüzében.

Egyedül állok az erdőben, várakozva, miközben a múlton rágódom. Azt a napot négyen éltük túl. Bár, hogy én hogyan, azt máig se értem. Nem is számít. Ma este ez a négy háromra fog csökkeni. Az előkészületek tökéletesen lefolytak, már csak a lényeg van hátra. A fő attrakció. A tervem ezután újabb szakaszába léphet.
A mögöttem megrezzenő avar rángat ki a gondolataimból. És eljött. Az ostoba kislány nem is gondolt átverésre, gondolkozás nélkül idejött. Buta, buta Laura. Érzem, ahogy az erő nő bennem, a testem pedig megváltozik; át vérfarkassá. A világ kiélesedik, a szagok felerősödnek. Hallom, ahogy Laura szíve egyre gyorsabban, nyugtalanul ver.
- Peter? - Szólít meg, hangja csupa kétely, s idegesség. De nem sokáig. Megfordulok, szembe vele. Fogaim láttán izmai összerándulnak, hogy védekezhessen – vagy elfusson. Nem habozok, széttépem. Holtteste felett elönt egyetlen erőteljes érzés, az elégedettség. Végre valahára alfa vagyok. Sikerült.

Koszosan, fáradtan, és frissen feléledten lépek be a lakásba. Még régebben vettem, bár eddig hosszabban nem volt alkalmam használni. Hála azoknak a kölyköknek, akik mindent tönkretettek. A dolgok végre a terveim szerint alakultak, míg nem jött a nagy hős Derek meg a Scott-fiú a haverjaival. Bár azért elég ötletes volt tőlük, mit kell mondjak. Annak a Stilesnak van ám fantáziája, hasznos lehetne a falkában.
Merev tagokkal állok be a zuhany alá, miközben gondolataim egymást kergetik. Ez a Lydia végül használhatónak bizonyult. Nem hittem volna. Újjáéledni viszont… hogy is mondják? Szívás. Még egy halált már nem kockáztathatok meg, ennek is túl nagy volt az ára.

A kanapén eldőlve nézem, ahogy Scott fel-alá rohangál, izgatottan mesélve valami nagyszerű tervről, amit Stilesszal az alfák ellen találtak ki. Mondanom se kell, pocsék az egész, még a terv szót se használnám rá. Mit hisznek ezek, mik vagyunk mi, valami tudatlan állatok? Derek persze elmélyülten hallgatja. A végén még rá is bólint. Még csak az kéne.
- És mégis hogy fogjátok rábírni őket, hogy oda menjenek? Küldtök egy meghívót és reménykedtek? – Emelem a plafonra a tekintetem, miközben odavetem nekik. Ez még a kisebb hézag a tervükben, de tudom, hogy úgysincs rá ésszerű válaszuk. Nem mintha az a kettő valaha is ésszerű lett volna. A kérdésre mindkettő megtorpan egy pillanatra. Csoda, hogy eddig túlélte ez a három, mégis mi a fenét csinál Derek?
- Hát… odacsaljuk! Egy csalival! – Csapja össze a tenyerét Stiles visszaszerezve a lelkesedését.
- És mégis milyen csalival? – Hangsúlyozom ki az utolsó szót enyhe megvető hangsúllyal. Nem örömmel vagyok itt, de szükségem van még egy ideig a béta státuszra. Oda se nézve érzem, ahogy Derek engem kezd bámulni. Mit hisz, valami hátsó szándékom van? Hogy valahogy gátolni próbálom őket az alfák legyőzésében? Hátsó szándékom az van, de nem ilyen. Stiles közben megvonja a vállát egy „nem tudom”-mal. Gondoltam. Egy sóhajjal lehunyom a szemem, miközben a hármas tovább próbálkozik egy használható ötlet felállításával. A babazsúrhoz én nem kellek, de inkább megvárom, míg végeznek. Nincs kedvem még egy „hihetetlenül nagyszerű új terv” miatt ott hagyni a dolgaim, s idejönni. Hagy élvezzék ki a helyzetet. Amíg lehet…