Fogalmam sem volt róla, hogy mi fáj jobban. A sok hazugság amit én ejtek ki minden nap a számon, vagy amit más mond nekem. A magány vagy az, hogy fogalmam sincs róla, hogy ki vagyok. Ki a családom, illetve ki nem, ki szeret és ki nem. Nem voltam soha magamba zuhanós, sírós, búskomor lány. Nem voltam, mert soha nem tudtam milyen az, mikor valakit elhagynak, mikor valaki csalódik. De most egyszerre éreztem az összes fájdalmat, amit meg kellett volna apránként tapasztalnom az életemben.
És ha még ez nem lenne elég, egy olyan ismeretlen ismerős tűnik fel, aki minden bizonnyal többet tud mint én. Ő emlékezhet a szüleimre, hiszen idősebbnek néz ki. Fáj, hogy a képeken kívül fogalmam nincs róla, hogy milyenek voltak, mint emberek. Mit dolgoztak, mikor nem vadásztak, mit szerettek, melyikőjük mit szeretett csinálni, ki főzött jobban kettejük közül. Ki kelt fel hozzám, ki pelenkázott és ki etetett. De aki velem szemben ült idősebb volt, mint én, neki több emléke maradhatott, és több emléke is volt, mint nekem. Mert tudta, mi történt velem tizenöt éve.
Nem tehetett semmiről, ez még sem érdekelt. Rezzenéstelen arccal, fájdalommal tele vágtam hozzá szörnyű kérdéseket, amikre őszinte válasz híján sem volt tökéletes válasz. A válaszok feleslegesek voltak, mert a kérdés épp annyira fát, mint az igazság. Csak néztem magam elé, mint akiben megalvadt a vér, fogalmam sem volt a külvilágról, egyre csak a szívem fájdalmán járt az eszem. Tudtam, nem rágódhatok örökké a múltamon, de ez így túl sok volt nekem egyszerre. A képek és ő, az igazság és a hazugságok.
A sajnálkozásra viszont aligha volt szükségem. Semmire nem mentem vele, mégis erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy a hibáztatás helyett az igazsággal foglalkozzak. Azzal, hogy ő kicsoda, honnan ismer, mit tud arról a három évről. Akkor térek vissza teljesen a jelenbe, amikor felém nyújtja a zsebkendőt, mire egy nagyon haloványka, élettelen mosolyt erőltetek arcomra. Amikor kiveszi a dobozt a kezemből kissé összerezzenek, de a tény, hogy a kórházas vizes kép még mindig a kezemben van, kissé megnyugtat.
Amikor arca mellé emeli a képet, és próbál mosolyt erőltetni arcára, akarva akaratlan újra elmosolyodom.
-Hát az idegesítő mosolyod semmit sem.-szólalok meg barátságosabb hangon, és óvatosan felitatom arcomról a könnycseppeket, amik nagy részét a forró levegő már felszárított. Rájöttem, azzal, hogy bunkósodom, és hibáztatom, semmire nem megyek. Ki kell derítenem, mit tud, ki ő, honnan ismer. A honnan ismer kérdéskörre volt egy hatszáz éves képem, amin én voltam, és minden bizonnyal ő.
-Ne haragudj azért, amit az előbb a fejedhez vágtam. Nem volt hozzá jogom. Nem te tehetsz róla, hogy az élet így kicseszett velem.-kérek végül bocsánatot, és igyekszem összeszedni a mimikám és a gondolataim annyira, hogy ne gondoljon depis libának, aki az elcseszerintett életén rágódik. Pedig pont ezt tettem.
-Tehát az te vagy és én.-hangom nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, de arcom továbbra is kétes érzelmek alatt gyötrődő. -Te tudod a nevem, és emlékszel rám. Én viszont nem emlékszem rád, és a nevedre sem. Bocs, de ez az igazság.-ismerem el, hogy fogalmam sincs róla, ő kicsoda. A pad karfa részének támasztom a hátam, míg lábaim törökülésbe helyezem a széles padon. Veszek egy mély levegőt, és az immár padon helyet foglaló dobozra nézek, majd a kezemben lévő egy darab ázott képre.
-Az első kép, amit látok a szüleimről.-bámulok a papírra, de a visszaköszönő arcok ismeretlen idegenekként néznek rám. A kép széle szétázott, de a közepe, ahol az arcuk mosolyog és tükrözi boldogságuk száraz maradt.

♦style♦

Hát, ha az idegeimre akart menni, sikerült neki. Nem csak az idegeimre, de a jó büdös fenébe is elmehetne. Rühellem, ha követnek, s bár nem vagyok paranoiás, ez nem csak követett. Bármit akart, tudta, hogy meg fogja kapni, én viszont annál kevésbé akartam tudni azt, hogy őt mi hajtja. A pofátlan és idegesítő mosolyán kívül. Mert valószínűleg annak már jó pár csaj bedőlt. Jó reggelt, én nem fogok! Hiába üvölti ezt az arcom, nem esik le neki. Ahogy az sem, hogy nem akarom, hogy a sarkamban legyen.
Nem voltam az a típus, aki elfut, lépteim mégis szaporák voltak, ahogy a sétány felé igyekszem. a dobozt úgy szorongatom, mintha azok a félig ázott félig szakadt képek valamiféle mentsvárként szolgáltak volna. Pedig nem voltak mások, csak papírdarabok, emlékek nélkül. Fényképek, amik miatt az eddig is labilis érzéseim még labilisabbak lettek. Szomorúságom pedig még nagyobb, amiért nem emlékeztem abból az időből semmire. Három év. Ennyit éltem a szüleimmel, de se a hangjukra se a mosolyukra, de még a nevükre és az arcukra sem emlékeztem. Hiába próbáltam, semmi. A legelső emlékem, a szüleimről ahogy az itteni játszótéren játszom azokkal, akik nem sokkal később az iskolatársaim lettek.
Megállok, szembe találom magam az izomkolosszussal, aki hajthatatlanul követ engem. Végül már nem hagytam szó nélkül, és szemrehányó, követelőző hangon érdeklődtem, hogy mégis mi a fenéért nem tud békén hagyni. Más esetben ezért a hangnemért már a földön hasalnék a férfi pofonjától. De a pofon csak nem jön, az én tenyerem viszont csak úgy viszket arra a pofonra.
Nem értettem, mit akar ez jelenteni, így szó nélkül vártam, hogy folytassa. De a folytatásra éppúgy, ahogy a képekre, nem készültem fel. Ismer. Hát, ebben legalább nem tévedtem. De több volt ez puszta "tudom a nevét" ismeretségnél. Tudta, amit csak én tudtam, és a nevelő szüleim. Vagyis inkább azt, amit én tudtam és amit a nagyszüleim. Tudta, hogy meghaltak a szüleim. Ő leült a padra, én kis híján elájultam.
Lassú léptekkel, fal fehér arccal ültem le, az eddiginél is hevesebben szorongatva a doboznyi képet.  
-Honnan tudsz róla, hogy mi történt velem tizenöt éve?-kérdésem suttogva hagyja el szám, de mikor kitisztul a kép, akarva akaratlan újra előtörnek belőlem az érzéseim.
-Sajnálod? Ennyi? Tudsz róla, hogy a szüleim hogyan és mikor haltak meg...és sajnálod, hogy elmentem? Nem emlékszem rád, bárki is légy. A szüleimre sem emlékszem. Egy sajnálat...És azt sajnálod, hogy el kellett mennem Memphis-ből?-hiába, nem bírom visszafogni a rám törő érzéseket. Szememből egy könnycsepp csordul ki, majd még egy és még egy.
-Megölték a szüleimet, és te azt sajnálod, hogy elmentem? Tizenöt évvel az után a nap után tudom meg, hogy mi történt az igazi családommal. Erre egy sajnálom és holmi együttérzés igen kevés.-most már az sem érdekelt, hogy patakokban folyik az arcomon a sós könny, már semmi nem érdekelt. A fájdalom magába kerített, az emlékek hiánya. Nem bírtam megszólalni, csak a fiú szemeibe nézve siratni a múltam, mintha bármit lehetne rajta változtatni.
-A sajnálattal kicsit elkéstél.-suttogom alig hallhatóan a szavakat, kezeimmel pedig reszketve szorítom továbbra is a dobozt. Az életem immár hivatalosan is egy rémálommal egyenlő, és ezen aligha van dolog, ami változtatni tudna.

♦style♦

N
em elég, hogy fogalmam sem volt róla, hogy hogyan kellene élnem az életem, még a kívánt nyugalomra sem volt lehetőségem. Fogalmam sem volt, ki az az idegesítően mosolygó langaléta, aki előttem állva a nevemen szólít, a képeim nézegeti, és ha egészen őszinte legyek, még helyes is. Ez persze az utolsó dolog volt, ami jelen pillanatban érdekelt. Ha baltás gyilkos, ha nem, ha csak kíváncsi, ha nem, nem érdekelt. Nem akartam, hogy a közelemben legyen, magányt akartam. Bármi áron.
Ennek hangot adván másik padot keresetem, de nem volt ilyen egyszerű a dolgom. Én kavargó érzéseimmel, és egy kis doboz fényképpel karöltve próbáltam a saját idegeimre menni, ő pedig a puszta jelenlétével és a még idegesítőbb vigyorával. Nem hiszem el, hogy nem görcsöl be az állkapcsa, mikor így néz. Főleg ha én kérem? Miért főleg ha én? Fogalmam sincs ki a fr@nc ez a pasi, de ő minden bizonnyal tudja én ki vagyok. Ez kiborító és frusztráló, s nem mellékesen nem tudom szem elől veszteni ezt a tényt. Hiszen ha ő ismer, akkor mi mindent tudhat rólam? A nevemen kívül persze. Ugyanis csak az publikus mindenki előtt, az életem viszont senki előtt sem az.
Felálltam, elindultam a vizes füvön, egy szó nélkül. Az sem érdekelt volna, ha cigánykereket hány mögöttem, vagy fejeket vág, esetleg tovább vigyorog. Nem akartam a közelemben tudni. Az agyam zakatolt, de amikor hozzáért vállamhoz, mintha kihasználta volna a figyelmetlenségem, megcsúsztam, és a föld felé közeledtem. Már vártam, hogy hangosan röhögjenek az emberek, már vártam, hogy fülig sáros legyek. Vártam, hogy elkönyveljenek egy béna fruskának. De semmi. Nem érkeztem meg a földre, nem lettem sáros.
Egy kéz karolta át derekam, és támasztotta meg hátam. Lehunyt szemeim kinyitva riadtam vissza a jelenbe, a Föld nevű bolygóra, egy  Beacon Hills nevű hely parkjába. Eddig is "jó" hangulatom volt, s ezek után még azt a megtiszteltetést sem kapom meg, hogy h'lyét csináljak magamból. Egy sáros, zavarodott érzelmileg ingatag tinit.
-Épp ez az. Nem ismersz! Én se téged, és jobban örülnék neki, ha nem is ismernélek meg.-állok lábaimra, s egyik kezemmel elengedve a dobozt, lelököm kezeit a derekamról. Engem ne tapogasson senki.
- És pont ezért, mert nem ismersz, hagyhattál volna elesni. Mert senki nem kért meg rá, hogy szuperhőst játssz. Normál esetben azt mondanám, hogy köszönöm, de jelen esetben ettől eltekintve ennyit mondanék. Kopj le róla! Vili? -indulok el immár óvatosan tipegve a füvön egyenesen a járda felé. A tűző Nap fénye megcsillan az üde zöld füvet beterítő vízcseppeken, s a látvány még ha nem is a legjobb kedvemben ér, mesébe illő. Amikor rálépek a járdára, felsóhajtva megfordulok, s szinte ahogy gondoltam, egy férfi mellkasába érek célt. Megrázom fejem, hátrébb lépek, és a férfi vagy inkább fiú szemeibe nézek. Ha férfi lenne, nem követne mint egy kiskutya.
-Essünk túl rajta. Mit akarsz tőlem?-érdeklődök, de hangomon hallani, hogy nem annyira érdekel a válasza, mint amennyire szeretné, hogy érdekeljen.
-A lényeget. Röviden. Mert, hogy őszinte legyek fele annyira sem érdekel, hogy ki vagy, mint amennyire téged érdekellek.-nem vicceltem, sőt boldogság jelét látni sem lehetett rajtam. Annál inkább a flegmaság és a dühösség jeleit. Fogalmam sem volt ki ez a levakarhatatlan tuskó, de örültem, hogy nem a tűző napon álltam meg. Homlokomon izzadtságcsepp csurgott le, s kivert a meleg. Elviselhetetlen hőség sújtotta manapság ezt a várost.

♦style♦

Mondjuk úgy, már az elején tudtam, hogy a parkban ücsörgés és dobozbontogatás nem a legjobb ötletem a világon. Szabad tér, sok leskelődő szempár, és a környezet, aminek működésébe nem tudunk csak úgy beleszólni. Be is bizonyosodott a baklövésem, a doboz tartalma ugyanis erre-arra repült. Az egyetlen kép, amin a szüleimmel voltam vizes lett. Fáj, hogy nem ismertem őket, s most még jobban fájt, hogy az egyetlen fényképem róluk elázva hever a kezembe. Nem voltam az a bőgős típus, de nem bírtam megállni, utat adtam a fájdalmamnak, és elmorzsoltam a vizes emlékképért egy könnycseppet.
Hab a tortán, mikor egy vad idegen leül, és mintha a világ legnormálisabb dolga lenne, elkezdet nézegetni egy képet. Eddig szomorú voltam, most mérges lettem. Hogy jön hozzá valaki, hogy csak úgy megfogjon valamit, ami nem az övé, és nézegesse. Hangulatváltozásimtól már kezdtem én is kiborulni. Nem volt normális, hogy ilyen labilis voltam. Voltak percek, hogy bőgtem, máskor önfeledten nevettem, máskor a szobámba zárkózva pufogtam. Fogalmam sem volt róla, hogy ki vagyok, és ki akarok lenni, kiben bízzak, kiben ne, hogy hogyan viszonyuljak ehhez a szülő és örökbefogadó dologhoz.
Nem túl kedvesen hangot adtam a nemtetszésemnek, felkaptam a dobozt, és labilis érzelmeimmel karöltve egy távolabbi padhoz mentem, ami immár teljes árnyékba burkolózott. Fogalmam sem volt, hogy a zaklató, leskelődő követni fog e, de legszívesebben helyben kést szúrtam volna bele. Teljesen mindegy, milyen indíttatástól vezérelve, csak úgy megtettem volna. Feszültséglevezetésre volt szükségem, mivel az ítélőképességem sem volt épp a helyén. De követett, és rosszul tette. Mosolygós, mindenkivel barátságos énem elfoszlott, helyére egy új költözött, aki mérges volt és cseppet sem érdekelte, hogy ki miért szól hozzá. Egyedül akartam lenni, de úgy látszik az ebben a városban lehetetlen küldetés.
Zavarodottan nézek rá. Tudja a nevem. De honnan tudja a nevem? Nem járunk egy suliba, s az  igazat megvallva, még ebben a városban sem láttam soha. Mégis tudta a nevem. Ráadásul nem Isa volt a nevem, hanem Bells. Így sem sokan hívnak. Elkerekedett szemekkel meredtem rá, mint aki szellemet lát, de mielőtt megszólalhattam volna, mintha megfagyott volna s újraindítva a rendszert újra megszólalt.
-Először is. Semmi jogod nem volt beletúrni a dolgaimba. Másodszor vakard le a képedről azt az idegesítő mosolyt, mert jelen pillanatban csak téged szórakoztat ez a helyzet.-adok hangot nemtetszésemnek, szemeim szikrát szórnak, hangom kissé ingerült. Fogalmam sem volt róla kicsoda, és mit akar, egyáltalán mit keres itt és miért nem hagy békén. De őszintén nem is érdekelt. Azt akartam, hogy tűnjön el, és hagyjon magamra. Kezemben még mindig ott volt a szüleimmel készült vizes fotó, amit szintén nem tudtam lenyelni. Egyenlőre.
-Ja és még valami. A nevem Isabella, nem pedig Bells. Neked legalábbis nem.-szemrehányó hangon szólok hozzá, de egyenesen a szemeibe nézek. Felállok, de még így is majdnem két fejjel magasabb nálam. Ez viszont nem igazán rémisztett meg.
-Fogalmam sincs, hogy ki vagy és mit akarsz itt, vagy mit akarsz tőlem, de jobb ha békén hagysz, ameddig még szépen kérem.-kapom fel újra a dobozt, és elindulok a vizes füvön. Nem érdekelt a mondanivalója, sőt az sem érdekelt volna, ha nem vesz komolyan. A lényeg, hagyjon békén.
Ahogy megéreztem egy kéz érintését a vállamon, mint egy rémült vadnak perget le előttem a hazugságokon alapuló életem. A dobozt magamhoz szorítottam, éreztem, ahogy sarum talpa megcsúszik a vizes füvön, és kicsúszik a lábam alól a talaj. Szemeim behunyva, mit aki tudná, hogy vízbe fog érkezni, várom, hogy a fenekem a földet érintse, de az érzés csak nem jön. Nem jön, mert nem estem el. Valaki megtartott, még mielőtt sárosan végeztem volna. Nem érdekelt ki az, az érzéseimen nem sokat változtatna a dolog.

♦style♦

Gyors léptekkel indultam el, s egyenesen a csomagomért mentem. A feladó neve olvashatatlan volt, bár volt annyi ferde elméletem, hogy a Davis vezetéknevet beleszuggeráltam a betűkbe. De ahelyett, hogy helyben kibontottam volna, a park felé vettem az irányt, és keresve egy árnyékosabb szabad padot, helyet foglaltam. Fogalmam sem volt, mi lesz a dobozban, ezért óvatosan bontottam ki, de a doboz tartalma kissé mellbe vágott.
Egy rakás kép fogadott, amiken gyerekek, idősek fiatalok egyaránt megtalálhatóak voltak. Egy közös volt azonban bennük: fogalmam sem volt kicsodák. Kiborítottam a padra, és ekkor tűnt fel, hogy dátumok vannak a hátoldalukra írva. Sorba rakosgattam a képeket, s egyre másra azon morfondíroztam, vajon kik lehetnek ezek az emberek. Rájöttem, a barna hajú kislány, egyszerű fehér ruhába bújtatva, én lennék. Felismertem azt a ruhát, mert a mostoháim is ebben fényképeztek le, szinte mindig. Aztán megtaláltam egy képet, amin egy másik barna hajú lánnyal vagyok. Talán ismerős kislánya lehetett, talán nem. Egy másikon egy nem sokkal idősebb kisfiú mosolyog a kamerába, míg én mellette ülök. Nem emlékeztem ezekre. Épphogy csak beszélhettem ezeken a képeken.
Egy kép azonban még a többinél is szomorúbbá tett. Az, aminek a hátoldalán a születési dátumom állt. Egy kórházban készült kép volt, ahogy egy nő a karjába tart, és átölel minket egy férfi. A felismerés mint villámcsapás ért. Ezen a képen én voltam és a szüleim. Kezemmel remegve emeltem magam elé a képet, s mint aki szellemet lát, meredtem rá.
Egy lenge széllökés azonban visszarángatott a jelenbe, s mikor a képek szanaszét repültek, valósággal utánaugrottam. Összeszedtem őket, de egyet kihagytam. Azt, ami a kórházban készült. Lezártam a doboz tetejét, és aggódva néztem körbe. Nem messze tőlem épp a füvet locsolták, a kép pedig egyenesen a vizes füvön landolt. Felálltam a padról, és a képért rohantam, de mire újra kezembe foghattam, már darabokra ázott. Az akkori képek pedig nem a vízállóságukról voltak híresek. Akarva akaratlan egy könnycsepp gördült le arcomon, s próbáltam visszaemlékezni, milyen is volt a kép eredetileg. Visszafordultam a pad irányába, ahol immáron a dobozomon kívül egy férfi is helyet foglalt.
Amikor megláttam, hogy a kezébe vesz egy képet, elfogott a méreg, elindultam felé, és nem túl kedvesen szólaltam meg.
-Ezekhez semmi közöd.-tépem ki kezéből a fényképet, és ugyan ezzel a lendülettel vágom be a dobozba, óvatosan megtörlöm arcom, és felkapva a csomagot elindulok egy másik pad felé.

♦style♦