Nevetve megvonom a vállam. Csak egy kis baleset, ami be fog lilulni, vagy hatalmas púp lesz a helyén, ami úgy hatna, mintha Quasimodo fészkelt volna a lábamba, de egyébként semmi probléma, jól vagyok. Vigyorgok. Megállás nélkül. Lydia minden mozdulatát figyelemmel kísérem, mintha vonzaná a tekintetemet. El vagyok varázsolva. És, azt hiszem, ilyet mondani nem is olyan nagy idiótaság, itt, Beacon Hills-ben. Vérfarkas, kanima, druida, meg társai. Manapság már azt nézik hülyének, aki kijelenti: "Nem léteznek mesebeli lények!". Azonban az, hogy most itt vagyok, Lydia ágyán, vele (merthogy ez megtörténhetne úgy is, hogy, mondjuk betörök hozzá, amíg nincs itthon), másmilyen varázs. És ha már misztikus lények... mondjuk, nevezzük csillámpónihányásérzésnek. Na, jó, ezen az elnevezésen még dolgoznom kell.
Lydia hátradől, tenyerébe temeti az arcát. Immáron óvatosabban fordulok beljebb, hurrá, baleset nélkül. Ahogy próbálja kifejezni magát, látom, hogy ez valami komoly dolog lesz. Kezd eluralkodni rajtam a reményteli boldogság. Végül is, ez jó jel, nem? Most csókolt meg, ő maga, teljesen váratlanul, aztán, utána mondani akar valamit. Behálózzák az agyamat a "Érez irántam valamit?"-, a "Nem érez irántam semmit"- és az "Érez irántam valamit"-gondolatok, izgatottan várom mondandóját. Talán most vallja be, mik kavarognak benne. Elmondja, hogy élvezte a csókot. Közli velem, hogy örül, hogy itt vagyok. Az ötleteim hihetetlenül feldobnak, már kezdek türelmetlen pillantásokat vetni a határozatlan Lydiára. Végre belekezd. Szótlanul hallgatom, mondandója felénél már a válaszomat fontolgatom. "Nem kell sajnálnod.", "Én igazán nem bántam.", és ehhez hasonló feleletek úsznak be elém. A bálon már egyszer elmondtam neki mindent, harmadiktól egészen odáig, hogy őrületesen belé estem; így tudom, hogy kimondani ezeket a mondatokat nem lenne olyan megalázó. Aztán jön a befejezés. Nem akarja tönkretenni a barátságunkat. Beszívom a levegőt, a szobája sarkába meredek, majd az ajkamat beharapva leszegem a tekintetem, aprókat bólintva. Úgy néz ki, mindegy, mi történik, vagy mikor, ha én Lydia szobájában kötök ki, akkor csakis csalódás érhet. Bár nem Jacksonnak nevezett, ez most jobban fájt. Most nincs begyógyszerezve (tudtommal), teljesen józanul biztosít arról, hogy ez csak barátság.
Annyiszor utasított már el (szándékosan vagy a tudta nélkül, mindegy), hogy igazán ismerős érzés kerít hatalmába. Csak az a fura - és fájó -, hogy ezt azután tette, hogy megcsókolt. Azt hiszem, erre gondolnak a filmekben lévő tanácsadó hapsik, amikor azt mondják, a nők kiszámíthatatlanok. Kezdek erősen egyetérteni. Felemelem a fejemet, egy halvány mosolyt erőltetek magamra, amivel Lydiát ajándékozom meg. Most már tényleg ideje mennem. Előre fordulok, majd a dzsekimért és a táskámért nyúlok, jelezve, hogy lassan távozok. Gyorsan felkapom a cuccokat, majd az ajtóhoz lépek.
- Én... azt hiszem, megyek - közlöm, majd egy apró biccentéssel a folyosó felé fordulok.
Ha maradnék, csak bajba sodornám őt. Csak tönkretenném a barátságunkat. Megteszem az első lépést kifelé, magamban hajtogatva, hogy így lesz a legjobb, bár egy másik felem tudja, hogy azonnal megfordulnék és maradnék, ha esetleg úgy lenne jó Lydiának.

Örömmel veszem tudomásul, hogy Lydia nem alkalmaz az edző által jól - vagy éppen nem jól - működő módszert: nem ordít velem. Talán... még örül is nekem. Köszönetét hallva csak elvigyorodom, jelezve, hogy nekem ez semmiség, bármikor, bármit megtennék, ha bajban lenne.
Megmentő? Bajkeverő? Csak elnevetem magam. Próbálok valami szellemeset felelni erre, akkor lennék igazán én, de most nem megy. Szememet le sem veszem róla, tekintetét fürkészem, arcomon pedig egy iszonyatosan boldog vigyort vélek felfedezni. Who-whoo! Magamban megejtek egy örömtáncot, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne fessek idiótának. Gondolkodás nélkül követem, mikor leül az ágyára, letelepszem mellé.
- Miket beszélsz, maga vagyok a szerencse! - felelem szórakozottan, majd elakad a lélegzetem.
Amikor ajkait a számhoz tapasztja, kedvem lenne önfeledten kiáltozni, hogy "boldog vagyok!", és egy olyan gondolat is bevillan, hogy menten megkérem a kezét. Ösztönösen visszacsókolom, bár nem tagadom, halvány lila gőzöm sincs, miért, vagy hogyan csinálta ezt. Túl sokat töprengek. Eloszlatom magam elől az értelmesebbnél értelmesebb gondolataimat, majd a bal kezemmel magamhoz húzom, remélve, hogy nem bánja, ha a hajába túrok.
Nem tudom, melyikünk húzódott el, talán egyszerre történt az egész. Csodálkozom, és tagadhatatlanul boldog vagyok. Mennyi éve vártam ezt a pillanatot! Mármint, nem azt, hogy leöntöm kávéval, és eltöröm a nagymamájától kapott ocsmány kerámiadíszt. A csók. Méghozzá általa kezdeményezett! Jól kigondolta az egészet? Ösztönös cselekedet volt? Elment az esze? A gondolatok csak úgy kavarognak a fejemben, számtalanszor feltűnik a "miért" szócska, rengeteg kérdés, feltételezett válaszok... De mérhetetlen öröm áraszt el. Zavart vagyok, de lelkes, és szerintem hallucinálok is. Létezik, hogy az egész világ fényesebb, mint előtte volt? Kétségtelen, hallucinálok.
- Az, aki a bajt okozza - válaszolom a régebbi kérdésére vigyorogva.
Oldalra fordulok, hogy teljességgel szembe legyek vele. Ez persze nem ilyen egyszerű, hiszen rólam van szó. Utálom magamat.
- Aú - sziszegem összeszorított fogakkal, miután sikeresen beverem a lábamat az ágy szélébe. - Nem, tévedtem. Egy nagy kupac szerencsétlenség vagyok - erőtlen vigyorral felnézek Lydiára.
A következő pillanatban kínosan felnevetek, miközben továbbra is gyűlölöm két ballábasságomat. Talán térd- és könyökvédőkkel kellene közlekednem. Na meg bukósisakban. Csak remélni tudom, hogy Lydia nem sóhajt fel fáradtan, és küld ki "semmire se vagy jó" ürüggyel, az egyetlen reményem, hogy talán jót szórakozik esetlenségemen. Inkább röhögjön ki, nem?

Szerintem én.. én, én megőrültem. Itt sem kéne lennem. Elvégre, mi a fenét keresek én Lydia házában? Ocsmány kerámiadíszeket? Ki vagyok készülve. Valaki ébresszen fel ebből a rémálomból! Hogy törhettem el?! Jó ég. Kezdem katasztrófának gondolni az egész napot.
- Lydia, sajnálom, véletlen volt - motyogom úgy, mintha ez segítene. - Ne haragudj... Én, azt hiszem, megyek, mielőtt a napod hátralévő részét is megkeseríteném... - teszem hozzá némi gondolkodás után.
Igen. Ezt kell tennem, ez a legjobb megoldás. Eget rengető lelkiismeret furdalással vállamra dobom a táskámat, és az ajtóhoz lépek. Visszanézek a kerámiadarabkákat szedegető Lydiára, töprengek. Nem. Jobb lesz, ha köszönés nélkül elmegyek, inkább, minthogy rám förmedve kiküldjön. Minden bizonnyal örökre megutált, és azt hiszem, el kell mennem. Ezek után biztos, hogy nem akar itt látni, és ha maradok is, csak elbénáznék valamit. Fájó szívvel lépek ki a szobából, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne nézzek vissza. Akármennyire akarom, nem nézhetek vissza. Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem, mikor megteszem az első lépést a folyosóra. Azonnal felkapom a fejem. Az ő hangja. Az én nevem. Ő hívott engem! Mintha kilőttek volna, úgy rontok be a szobába, és rögtön Lydia mellé térdelek.
- Mi történt? - kérdezem formaiságból, választ sem várok, hiszen elég egyértelmű.
Akaratlanul is felszisszenek a vér láttán, bár úgy gondolom, megedződtem. Hát persze, hogy megedződtem, Scott vérfarkas kalandjának során annyi harapást, karmolást és nyílt sebet láttam, hogy ez már semmi. Odanyúlok, tenyeremben tartom Lydia vérző kezét.
- Nyugi, semmi baj, rendbe fog jönni - nézek fel rá, és miközben arcát fürkészem, kirántok egy zsebkendőt a dzsekimből.
A sebre szorítva rátekerem Lydia ujjára, majd felemelem a fejem, és a tekintetét keresem. Kezemben még mindig az ő kezét tartom, bár már folyamatban van a vérzés elállítása. Őrültnek tart. A probléma megoldódott, minek ücsörgök itt? Egyszerűen nem megy. Nem bírok elszakadni, lehetetlenség elhagynom most ezt a házat.
- Már jobb? - kérdem.

Letörölhetetlen vigyort vélek felfedezni magamon. Boldog lennék? Izgatott? Szerelmes? Igen, igen, igen. Mérhetetlen vidámsággal telepszem le Lydia ágyára, kezeimet az ölembe helyezem, és körbenézek a szobában. Ugyanitt, ugyanezen a ponton ültem legutoljára. Csak remélni tudom, hogy most a saját nevemen fog szólítani.
Amíg Lydia bevonul a gardróbba, igyekszem nem kutakodni. Félreértés ne essék, nem vagyok tolvaj, paparazzi, vagy ilyesmi, ez afféle ösztön. De leszek olyan illedelmes, és, mondjuk, normális. Bár az utóbbi nem mindig igaz rám, néha ezzel tisztában is vagyok, de engem így kell szeretni. Szeretni. Vajon miért vagyok itt? Lydia szívesen lát, netán - nehéz kimondani, de - érez valamit? Irántam? Vagy ez tényleg csak egy gesztus, egy kis kiengesztelő, miután leöntöttem egy pohár kávéval? Félek beleringatni magam valami "odavan értem" típusú álomba, bár nem tagadom, hogy őrült módjára viselkednék, ha ez maga lenne a valóság. Jut eszembe. Álom. Kíváncsian pillantok fel a falon pihenő órára, amely tizenegy órát mutat. Még nem kezdődik a meccs. Bár, ha ez tényleg csak a tudatalattim képződménye, lehet, hogy az igazi világban már rég elmúlt dél. Ugye nem állítottam be ébresztőt? Nem akarok felkelni, nekem tökéletes helyem van itt, ebben az álomban.
Lydia hangja cseng fel, mondandóját hallva azonnal felpattanok. A gardróbban rejtőzne egy alfa? Jacksonból - vagy valaki másból - újra kanima lett? Itt van Peter Hale? Felfedezett egy újabb veszélyes, emberfeletti fajt? Megint talált egy hullát? Hevesen dobogó szívemre tapasztom a kezem, mielőtt még kiugrana a helyéről. Két másodperc alatt olyan pánik tör rám, hogy hirtelen azon kapom magam, hogy a szobáját vizslatva keresek valami fegyvert.
- M-mi a baj, Lydia? - kérdem, erősen koncentrálva arra, hogy ne remegjen meg a hangom.
Miért nincs baseball ütője? Vagy cipőkanala? Semmi. A végtagjaimra hivatkozva várom válaszát, agyamat pedig egyre több rémkép lepi el. Végre megszólal.
- Ó - szalad ki a számon. - Öh, hogyne, máris adom...
A kő, ami a természetfeletti lények kizárásával leesett szívemről, vissza is mászott. Jó ég. Lassú, remegő léptekkel közelítem meg az éjjeliszekrénnyel szemben lévő komódot. Második fiók. Idegesen ráhelyezem kezemet a fiókgombra, de egyszerűen képtelenség rögtön megragadnom, és kihúznom. Egy sóhajtás után végül kiveszem a legfölső darabot, majd egy kopogás után résnyire kinyitom az ajtót, és beadom neki.
- Khm, szóval, öhm, tessék - biggyesztem oda, majd az ajtó csukódása után a falnak dőlök, és a fejemet fogva próbálom feldolgozni tetteimet. Egy halvány vigyor jelenik meg az arcomon.
Pillanatokon belül elkészül Lydia is. Egy új ruhakölteményben lép ki, mikor észreveszem magam, hogy tulajdonképpen a gardrób előtt várok rá. Gyorsan a komód sarkára helyezem az egyik kezem, és azon támaszkodva próbálok úgy csinálni, mintha nem vártam volna görcsösen. A kapkodó cselekvésben leverem szekrény tetején pihenő kerámia-díszt, amely a becsapódás után szilánkokra törve hever a földön.
- Ööö... Nem is tudom, hogy kerülhetett az oda széttörve... De egyébként ronda darab volt. Mármint, szép ez a ruha - kapok a fejemhez, és érzem, hogy megállás nélkül égek.
"Én nem csináltam semmit" stílusú mosollyal meredek Lydiára, magamban hajtogatva, hogy biztosan nem jelentett neki semmit. Csak remélni tudom, hogy ő is ocsmánynak tartotta a kerámiadarabot.

Én álmodom. Valaki csípjen már meg. Vagy.. Inkább ne. Vajon kikapcsoltam az ébresztőmet? Remélem. Bár, ma van a meccs a tévében, lehet, hogy beállítottam, nehogy lemaradjak róla. Miért kell nekem hétvégére is jelzés? Jó ég, itt vagyok, vele, és azt kéri, kísérjem haza. Nem kérdés, mi lesz a válaszom.
- Mi? Ö, persze! - nyögöm ki, majd leesik, mire vállalkozom. - A legnagyobb örömmel!
Túl izgatott vagyok. Hát én menten elájulok. Tisztára fel vagyok pörögve. Gondolkozás nélkül levágom a poharakat a közeli asztalra, és a kijárat felé lépek, jelezve, hogy indulhatunk. Vigyorogva lépek ki a parkolóba, oldalamon Lydiával, majd elvezetem őt a dzsiphez. Némi töprengés után egy "A fenébe már, ő Ő!" gondolattal udvariaskodva kinyitom neki az ajtót. Ekkora úriembert. De lehet, hogy nem csípi az ilyet. Jackson utat szokott engedni neki? Vagy csak úgy ment az orra után a tehén termetével? Egy idióta vagyok. Amíg Jackson kitaposta az utat Lydiának, hogy neki ne kelljen megbirkóznia semmiféle akadállyal, én addig előreengedem, a veszélyes Beacon Hills sűrűjébe.
- U-ugye nem kocsival jöttél? Mert én elviszlek, oda, ahova csak akarsz menni, de hogyha itt az autód, akkor külön kellene mennünk, ami azt jelentené, hogy nem is igazán kísérlek el, inkább csak követlek, de ha neked az úgy megfelel, akkor felőlem az is jó, de... - Megint hadarok. Csak úgy jártatom a szám.
Magamba fojtom a szót, pedig annyi mindent akarnék még mondani neki. Azért engednem kellene, hogy ő is beszéljen, elvégre alig hagytam szóhoz jutni ebben a pár percben, lehet, hogy most dühös rám. És akkor itt hagy leöntött ruhával, ami nem mellesleg az én művem volt. Mindent elszúrok!

Alig öt perc az út, szinte pillanatok alatt odaérünk. Zavartan álldogálok mellette, a kapujuk előtt.
- Oké - vágom rá egy hatalmas bólintás kíséretében, és őt követve indulok a házba. - Otthonos - jegyzem meg, mikor az ajtóhoz érünk.
Halványan elmosolyodok, amikor felidézem Lydia születésnapi party-ját. Mennyi időbe telt becsomagolnom azt a hatalmas dobozt! És még össze is gyűrődött. Legközelebb az ajtókerethez kellene mérnem mindent. És egyébként vajon örült neki? Vagy fel se tudta cipelni a szobájába a mérete miatt? Lehet, hogy azóta is itt pihen, a lépcső alatt, és már vagy három centi por van rajta. Vagy akár asztalnak is használhatja azt a dobozt. Vagy valami állványnak, mondjuk, azon tartja a tévéjét, meg ilyesmi.
Szó nélkül követem Lydiát, aki csak megy, megy, és megy. Mekkora ez a ház, több idő eljutni az egyik helyről a másikra, mint a mi utcánktól a kávézóba. És egyébként hova vezet? Ki tudja, talán valami szertárba visz, és elküld füvet nyírni. Nem mintha nem csinálnám szívesen, érte bármit. Pozitív csalódás ér, amikor a szobájában kötök ki. Azonnal felismerem a helységet. Legutoljára talán akkor jártam itt, amikor ész nélkül begyógyszerezte magát, kicsit kába volt, de akkor is jól nézett ki. Igaz, hogy mindenre azt mondta, hogy hegyi oroszlán, és Jacksonnak nevezett, ami enyhén fájt a lelkemnek, de végül is az is egy jó nap volt.
"Ööö-zve" kallódok a szobában, és egyfajta "Mit keresek én itt?!" érzés uralkodik el rajtam. Csak pánikrohamot ne kapjak, nem hiányzik, hogy csakúgy összeessek előtte, amikor ő meghívott a házába! Azt hiszem, enyhén kínos lenne, ha sírva szenvednék a szobájában.