It's been such a long time...

Idegesen dobolok az ujjaimmal az ajtófélfán, fejemben ezernyi gondolat kavarog. Hogy fog reagálni a jelenlétemre? Örülni fog, vagy csalódott lesz? Dühös, hogy ennyi ideig nem adtam magamról életjelet? De hát ez tőlem független volt, nem tehettem semmit a szüleim akarata ellenére, amikor kijelentették, hogy költözünk. Chicago... Túl messze volt. A szüleim pedig túlságosan vaskézzel tartottak engem ahhoz, hogy akár csak egy telefont is megejthessek a lányhoz, akivel anno minden szabad percemet töltöttem. Úgy bíztam benne, mint senki másban... Vajon most is képes leszek megbízni benne? El tudom majd mondani neki, mi az, ami arra késztetett, hogy elhagyjam a szüleimet és visszatérjek Beacon Hills-be? Hiszen számomra is sokk volt, hogy a világon nem csak halandók vannak, hanem farkasok és vadászok is, kanimák, és csak ezek után jönnek az emberek, a szimbolikus tápláléklánc legalján... Amin én már feljebb kerültem eggyel.
Farkas vagyok.
Lépteket hallok az ajtó túlsó feléről, összerezzenek, és a kezeimet mélyen a zsebeimbe süllyesztem. Mikor kattan a zár és Lydia ajtót nyit, először nem vagyok biztos abban, hogy ez tényleg ő... De aztán megtalálom benne azt a kis tinit, aki volt, amikor elváltak az útjaink... Szégyenlősen mosolygok rá, majd mikor szorosan magához ölel, bizonytalanul ölelem őt át és elbújok a karjaiban, hogy legalább egy pillanatig úgy érezzem, biztonságban vagyok.
- Öhm... - A hangom elcsuklik egy pillanatra, de aztán összeszedem magam, és valamennyivel bátrabban emelem rá a tekintetem. - Hozzád jöttem, hiányoztál...
...és el kell mondanom neked valamit, ami minden bizonnyal megváltoztatja majd az egész eddigi kapcsolatunkat.
Halvány mosollyal az arcomon lépem át a küszöböt, próbálva felidézni magamban, mi hol volt, de a régi képek elhalványultak és fogalmam sincs, merre kéne tovább indulnom.. Így csak várok, hogy Lydia tovább vezessen, és meg addig lélekben felkészülök a ránk váró beszélgetésre. Hülyeség lenne úgy kezdeni, hogy "tudod, a szüleim azt hiszik, hogy halott vagyok, csak mert pár hónapja megharapott egy vérfarkas és most én is az vagyok, és hogy ezt ne kelljen elmondanom senkinek, elszöktem otthonról", igaz? Ezt valahogy értelmesen kell majd elmondanom, és nem így egyből... Hiszen nem illendő öt év távollét után így felrúgni mindent. Egyébként is, annyi mesélni valónk van egymásnak... Még nekem is, pedig az én életem tényleg unalmas volt és eseménytelen.

It's been such a long time...

Még egy kanyar, amit hihetetlenül lassan veszek be. Még pár száz méter, amit félek megtenni. Még néhány szó, amit félek kimondani... Igazából félek a visszatéréstől is, attól, hogy fog mindenki reagálni a jelenlétemre. A szüleim számára már nem élek, amióta csak eltűntem, vagyis nagyjából két hónapja, nem adtam magamról életjelet... És ezt bánom is egy kicsit, mert hiányoznak, de mindenkinek jobb lesz így. Hiszen hogy viselnék, hogy az egyetlen, hőn szeretett lányuk vérfarkas lett? Hiszen én is pocsékul viseltem, főleg, hogy mindez egy baleset eredménye, mert rosszkor voltam rossz helyen. Mondhatja akárki hogy naiv vagyok, gyáva, és menekülök a problémáimtól... És talán így is van. De Chicagoban, ahova a szüleimmel anno, öt éve kiköltöztünk, nem volt senkim, akiben megbízhatnék. Akkoriban az egyetlen személy, akiben megbíztam, Lydia volt... És mikor odáig jutottam, hogy rájöjjek, valakivel meg kell osztanom a titkomat, akkor is csak ő jutott eszembe, annak ellenére, hogy már öt éve nem láttam.
Ezért is voltam most itt, alig pár méterre a házuktól és azon filozofáltam, vajon tényleg jó ötlet volt-e felkeresni őt ezzel... De jobb ötletem úgyse volt, ráadásul nem is ismertem senki mást, akivel hajlandó lennék megosztani egy ilyen hatalmas titkot.
Utolsót igazítottam a blúzomon majd kiszálltam a kocsiból és nehéz szívvel indultam ház felé. Mivel tudtam, hogy úgysem tudom majd értelmes szavakba összerakni a mondandómat, nem is gondolkodtam ezen, csak a lépteimet számoltam... Hetvenöt, hetvenhat, hetvenhét... Ajtó.
A testsúlyom áthelyeztem az egyik lábamról a másikra, utoljára megfontolva, nem kéne-e inkább menekülőre fognom... De a kezem magától kopogott be az ajtón, és akkor már nem volt esélyem menekülni. Zavartan az ajkamba haraptam és vártam, hogy valaki ajtót nyisson...
Istenem, kérlek, add, hogy Lydia nyisson ajtót...