Az oldalon található képekért és kódokért köszönettel tartozunk Allison Argent-nek és Lydia Martin-nak, akik időt én enerigát nem sajnálva dolgoztak az oldal külsején. Nélkülük nem lehetnénk ilyen elbűvölőek.
A lopás szigorúan tilos! Ha valami megtetszik, szólj a fentebb említett két hölgy valamelyikének és előszeretettel segít - ha tud. Ha valakit azon kapunk, hogy eltulajdonít bármit is, az higgye el, nem fog jól járni!
▽ Hozzászólások száma : 26 ▽ Csatlakozott : 2013. Jul. 17. ▽ Kor : 29 ▽ Tartózkodási hely : Beacon Hills ▽ Foglalkozás : Tanuló
It was nice to meet you!
Tárgy: Re: Utcák Hétf. Júl. 22, 2013 12:20 am
Cora & Jackson
Kilépve a házból, mindenféle ötlet nélkül kezdek sétálgatni az utcán. Hát igen, mostanság igazán felpörögtek a dolgok, úgyhogy kénytelen vagyok néha napján elindulni sétálni, hogy kiszellőztessem a fejemet, és csak nézzek magam elé. Túl sok volt nekem az a kanima, vérfarkas és mit tudom én, hogy még milyen dolog. De most, a legzavaróbb tényező akkor is az az új alfa, aki úgy döntött, hogy minden álma az, hogy felkeressen, próbáljon megfűzni, hogy egyáltalán nem összetartó a mi falkánk, ezzel egyetemben át akar csábítani magához, és még a csapattársamat is kinyíratja velem. Aztán meg kijelenti, hogy most igazán csalódott bennem. Jó, lehet, hogy nem kellett volna vele végeznem, hiszen nem ő az alfám, ezért nem is hallgathattam volna rá, de hát igaza volt, egyáltalán nem vagyok hű a saját alfámhoz, és, hogy őszinte legyek, nem is igen fogadok szót neki. Akármit mond, azt vagy elengedem a fülem mellett, vagy pedig kifejezem a nemtetszésemet a szokásos bunkó stílusomban. Igaz, hogy ezt Derek sose nézi jó szemmel, hiszen ő is meg én is hatalommániások vagyunk, ezért nem is férünk meg túlságosan egy falkában. És én ezért csak nem fogok változtatni a viselkedésemen. Majd, hogyha megelégeli, akkor szépen kitesz, és meg vagy felcsapok omegának, hogy aztán egy vadász rám találjon, és kettészeljen, vagy pedig keresek egy másik alfát, és falkát, és akkor oda beverődök. Természetesen, hogyha szívesen látnak. És hát, mivel nem vagyok éppen egy gyenge farkas, biztos bevennének. Mindig jól jön egy segítő kéz, aki hűséget fogad, aztán meg csak a gond van vele. De mindezek ellenére segít, hogyha van valami, és védi az alfáját. Hát, azét nem mondanám, hogy a védés része annyira igaz lenne, hiszen, a mostani alfa falkával szemben, hogyha megpróbálnám megvédeni, akkor fél percen belül már a temetésemet rendeznék. Ennek jó sokat örülnének, de azért, lássuk be, sokan hiányolnának is. Hiszen, hogyha az suli menője meghalna, szerintem sokan észrevennék a hiányát. Zsebre vágom a kezemet, majd a tekintetemet az ég felé irányítom. Mondanom se kell, hogy amióta kint vagyok, csak ezen jár az eszem, és, hogyha az ember értelmes dolgokon gondolkozik, az idő elszalad. Még világos volt, amikor kijöttem, most meg már sötétség szeli át az eget. Halvány mosollyal az arcomon nézek le a földre, majd, amikor hangot hallok magam mögül, mely közvetlen hozzám szól a vállam fölött hátrapillantok. Nos, ennyit arról, hogy nem akarok társaságot a mai napra. Mindig, amikor próbálok "láthatatlan" lenni, akkor futok bele emberekbe. Így, akármennyire is próbálom sietősebbre venni a lépteimet, pár másodpercen belül már mellettem terem, és együtt koptatjuk az aszfaltot. - Tudod, nem vagyok az a tipikus társas lény, aki örül, hogyha egy ismerőse leszólítja az utcán... magányra vágyok... -felelem rátekintve a lányra, majd ismét az aszfaltot bámulva. -De, lehetséges... csak, hogy nekem most nincs kedvem hozzá. Sőt, beszédhez sincs kedvem, úgyhogy, hogyha bármit akarsz tőlem, akkor, kérlek, gyorsan intézd el. -válaszolok a kérdésére, figyelmen kívül hagyva, hogy azt gúnyosnak vélte. Én egy cseppet se látom így, de, ahogy gondolja.
Cora Hale
Take care, cuz' I'm a(n)...
▽ Hozzászólások száma : 4 ▽ Csatlakozott : 2013. Jul. 06.
It was nice to meet you!
Tárgy: Re: Utcák Vas. Júl. 21, 2013 11:02 am
Jackson + Cora
Kétségbeesett vagyok. Sehol nem találom Dereket, annak ellenére, hogy tudom, a városban kell lennie. Egyre megszállottabb vagyok ezzel a témával kapcsolatban, egyszerűen úgy érzem, hogy nem szabad feladnom. Egy esélyt látok arra, hogy újra családom legyen. Be kell vallanom, a tűzeset utáni időszak rettentő nehéz volt számomra. Teljesen új élet, olyan emberek nélkül, akikben feltétel nélkül bíztam még azokon a napokon is, amikor nem éppen volt rózsás a kapcsolatunk. Igen, egy-két veszekedést megengedtünk magunknak, de ez általában azzal végződött, hogy úgy tettünk, mintha semmi nem történt volna. Sosem voltam az a fajta, aki szeret az érzéseiről beszélni, és ez a családomról sem volt elmondható, talán ez volt az oka, hogy átsiklottunk a dolgokon. Valamint sosem voltam arról híres, hogy könnyen be tudok illeszkedni, ismerkedni, barátkozni. Mindenki tudja, hogy minden ember életében szükség van egy olyan barátra, vagy családtagra, aki bármi történjék, kiáll mellette, kitart a végsőkig, és segít mindig, amikor az élet nehézség elé állítja őt. Nos, ez az a dolog, amiből nekem nem jutott. Sajnos magam vagyok, amióta a családom meghalt. Igazából én sem tudom, nekem hogy sikerült kijutni abból az égő házból. Talán puszta szerencse, talán az akaraterő. Sosem akartam meghalni. De akkor abban a pillanatban azt éreztem vége, ennyi volt. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy én is odavesszek, mint a család többi tagja. Bár, az is meglepett, hogy Dereknek hogyan sikerült. Talán nem is volt abban a házban aznap. Emlékszem, valamin vitáztunk akkor is. És egyszer csak bumm. A felismerés, miszerint ég a ház, és nincs egy ép kijárat, mellbe vágott, és alig kaptam levegőt. Egyrészt azért, mert a füst kezdte beteríteni az egész házat, másrészt pedig meg voltam rémülve. Nem is akárhogy.
Újabb kísérletet teszek, hogy megtaláljam Dereket, bár ezt már csak a véletlenre bízom. Reménykedek benne, hogy egyszer csak meglátom az utcán, és újra egymásra találunk. Igazi filmbe illő jelenet lenne. Csak kár, hogy az élet nem egy film. Nem én írom a forgatókönyvet, és ez iszonyúan bosszantó. Nagyot sóhajtva lépek ki a friss, éltető levegőre, majd mindenféle úti cél nélkül indulok arra, amerre a lábam visz. Hirtelen feltűnik előttem egy elég jóképű fiú alakja. Tipikusan annak a menő csávónak néz ki, aki a suli leghisztisebb csajával jár, és minden lány őt akarja, bla bla bla. Egyáltalán nem azért szólítom meg, mert be akarok próbálkozni, vagy valami. Sosem erősítettem azoknak a lányoknak a táborát, akik minden hímneműnek benyalnak, hogy egyszer az ágyába vigye őket. Csupán remélem, hogy tud valamit Derekről. -Hogy-hogy egyedül?- érdeklődést tettetve szólalok meg, majd kicsit gyorsítok a lépteimen, és máris mellette vagyok. -Az ilyen típusú pasiknak nem a lányokat kéne szédíteni?- apró mosolyra húzom a számat, de az a mosoly kicsit sem kedves. Inkább gúnyos. De nem akarok ellenszenvet kelteni benne, mert akkor nem árulja el, hogy ismeri-e Dereket. Úgyhogy egy picit lehajtom a fejem, amíg arcomról eltűnik a mosoly, majd felvont szemöldökkel fordulok a pasi felé. Kicsit türelmetlen vagyok, de mindig kell egy kis bájcsevej, mielőtt a lényegre térnék.
Bocsi a késésért. :$
Jackson Whittemore
Take care, cuz' I'm a(n)... Beta
▽ Hozzászólások száma : 26 ▽ Csatlakozott : 2013. Jul. 17. ▽ Kor : 29 ▽ Tartózkodási hely : Beacon Hills ▽ Foglalkozás : Tanuló
It was nice to meet you!
Tárgy: Re: Utcák Szer. Júl. 17, 2013 9:24 am
Cora & Jackson
Szerintem mindegyik ember életlében akad olyan pillanat, amikor nem tud mit kezdeni magával, és, legszívesebben elfutna a világ elől, csak, hogy egyedül tölthessen egy kis időt, egy értelmes lény társaságában. Önmagával. Hát, magamnál nem tudok értelmesebb embert elképzelni, úgyhogy, néha jó kicsit magamba fordulva csak ülni, és nézni ki a fejemből. Vagy, legalábbis elindulni valamerre, sétálni egy kicsit, aztán az éjszaka kellős közepén hazaállítani, aztán holnap kezdeni egy új napot, és hallgatni a sok sületlenséget a tanároktól, vagy a diákoktól, amik sose kötik le a figyelmemet, de azért megpróbálom nyitva tartani a szememet. És, még az is rátesz egy lapáttal, hogy a sok hülye iskolatársam azt hiszi, hogyha szóba elegyedik velem, akkor milyen menő lesz. Hát, rosszul hiszik... Ezek után, szerintem nem csoda, hogyha néha egy kis egyedüllétre szorulok. Mint, ahogy most is. Így, zsebre vágott kézzel hagyom el a házat, majd mindenféle úti cél nélkül elindulok. Majd megyek, amerre a lábam visz. A lényeg, hogy ne valami nagy tömeggel fussak össze, akik mindezek mellett ismernek, és leállnak velem társalogni. Most még egy embertől is a falra tudnék mászni, nem, hogy egy egész tömegtől. Bár, ezek után még bosszankodok is, hogyha valamilyen embernek nevezhető lénnyel találkozok? Talán, hogyha egyedül akarok lenni, akkor nem az lenne a legmegfelelőbb, hogy bezárkózok a szobába, és csak ülök, amíg el nem múlik az a csillapíthatatlan vágyam, hogy egyedül legyek, akármilyen ismerős nélkül. Ami, megjegyzem, úgyse szokott menni, de még a normál séta se, mivel mindig találkozok valamilyen kevésbé kívánatos személlyel, mint például McCall, vagy Stilinski, akik jó dolgukban nem tudnak mást csinálni, csak sétálgatni, és, hogyha meglátnak, akkor hozzám verődni, és boldogítani. Mit ne mondjak, igazán szoktam nekik örülni főleg, amikor a falkáról kezdenek el dumálni. És ezt, a tudtukra is szoktam hozni, de nem igazán hatom meg ezzel őket, folytatják az értelmetlen beszédet. Így most, erősen próbálom magam "álcázni" és ezzel elérve azt, hogy ne botoljak egy emberbe se. És, eddig igazán jól sikerült, mivel már fél órája bóklászok Beacon Hills utcáin, de egy ismerős arcot se véltem felfedezni. Talán mégis valóra válik a tervem, és megszabadulok tőlük? Milyen jó is lenne...
A hozzászólást Jackson Whittemore összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 23, 2013 4:20 am-kor.