Tizenhét évesen azzal "dicsekedni", hogy kismilliószor megjártam már a sittet, nem éppen menő dolog. Nem egyszer éjszakáztam már a rácsok mögött csak azért, mert a rosszabbik énem rosszkor vitt rossz helyre. Számomra a belső farkasom, ami én voltam, néha átok volt, néha áldás... Ennek hála nem vertek meg soha az iskolában, nem álltak az utamba, egyszerűen mindenki hagyta, hogy azt tegyek, amit akarok. A szüleim sosem keveredtek az utamba, apám elmenekült, mikor megtudta, a fia farkassá vált... Anya pedig összecuccolt minket és elköltöztünk. Két várossal odébb, de akkor is. Számára a farkas létem átok volt, ami elsodort minket egymástól. Onnantól kezdve csak kerülgettük egymást; néha letette értem a kauciót, amikor hosszabb időre el akartam zárni, mondjuk egyszer bent hagyott, és akkor három napot töltöttem rácsok mögött, és egyszer meg is akartak erőszakolni a zuhany alatt. Akkor megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem kerülök be oda... Erre tessék, egy hét se telt el azóta, én pedig újra a rendőrségen ülök, az amfetamin maradékaival a szervezetemben, hullafáradtan, éhesen, nyűgösen, türelmetlenül.
Mikor hívnak már be?
Aztán valaki megszólal mellettem, és az első pillanatban nem is vagyok biztos abban, hogy hozzám beszél. Kétszer is körülnézek, hogy megbizonyosodjak arról, nem fogok nagy szégyent hozni magamra azzal, hogy olyannak köszönök, aki nem is hozzám beszél... Mint ahogy azt egyesek szokták a publikus vécékben, amikor te telefonálsz, ő pedig válaszolgat mindenre, amit mondasz... Ilyenkor ezek mire gondolnak magukban?
Aha, hogy válaszolni is illene közben.
- Ööö... Hello. - Az a tipikus, sok mindent sejtető mosoly, amit annyira nem kedvelek, mert sose tudom, mit jelent. Szeretem tudni, ki mit akar tőlem, ahhoz vagyok szokva, hogy mindig kimondják, mit akarnak tőlem. Nyílt lapokkal játszok és általában elvárom, hogy mások is ezt tegyék... Rangtól, kortól, mindentől függetlenül.
Mégis, a gondolataim cigifüstös, alkoholtól elködösült horizontján megjelent egy afféle gondolat, hogy nem átlagos emberrel állok szemben. Farkas. Talán. De elég nehéz logikusan gondolkodni, amikor még a saját nevedre sem emlékszel és az ajtóból, amiből normális esetben csak egy van az egész folyosón, legalább hármat látsz... Ha nem jön ki értem senki, hogy fogok odatalálni a megfelelőhöz?
Igen... Aztán a gondolataim horizontján újfent megjelenik a női hang, tekintetem a tulajdonosára irányítom, megint, próbálva rájönni, hogy láttam-e már valahol, vagy sem... De végül erre az utóbbira jutok, hogy teljesen ismeretlen számomra... De farkas. Ezt érzem. A tudatalattim is ezt súgja.

another messy ending

Ha tudom, hogy pont akkor hajt végig a rendőrautó azon az úton, ahol éppen belőve, Asking Alexandriát dúdolgatva sétálgattam, akkor biztosan nem arra megyek. Meglepetésként ért, hogy elkaptak... De nem tiltakoztam. Hadd vigyenek. Igazából csak arra emlékszem még, hogy vinnyogtam a rendőröknek, hogy ne hívják fel a szüleimet... Aztán sötétség.

A rendőrségen magamhoz térni nem volt élvezet. Az egyik piszkos cellában ébredtem fel, a fejem majd' szétszakadt, és egy pillanatig visszakívántam magam abba az alkoholos, amfetaminos delíriumba, amiből a rendőrség udvarán parkoló, vijjogó szirénával megátkozott autó rántott ki. Miért nem tudják ezeket a szarokat lehalkítani?
Halkan káromkodva ültem fel a padon, arcom a tenyerembe temetve és próbáltam magamhoz térni, felidézni magamban a tegnapi éjszaka történéseit... De valahogy minden kiesett.
- Látom, magadhoz tértél... - A rendőrtiszt, ami eddig a cellámmal szembeni széken ült, most felállt és kinyitotta a rácsos ajtót, ami eddig elzárt. - Gyere, fel kell tennünk neked néhány kérdést...

Így kerültem most a folyosóra, a rendőrkapitány irodájával szembeni székek egyikére, hogy várjam ki, amíg behívnak... De semmi ilyen nem történt. Csak ültem és ültem, már vagy tíz perce, de úgy tűnt, mindenki elfeledkezett rólam. Vajon észrevennék, ha eltűnnék? Hmm.

another messy ending