Hajnali négy óra van, és én még mindig nem alszok. Vagy mondjam inkább azt, hogy MÁR nem alszok? Már ha azt a drogos delíriumot, amiben eddig voltam, lehet alvásnak nevezni... Hiszen mindenre, még a legapróbb neszre is felkaptam a fejem. Végül rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez így nem lesz jó, és a tehetetlen bámulás helyett inkább úgy döntöttem, kiszellőztetem a fejem.
Az erdő.
Ez a gondolat úgy jelent meg az alkoholtól és marihuánától elbódított elmém hátterén, mint a felvillanó fénysugár az alagút végén, mikor a túlvilág felé menekülsz a földi élet kínzókamrájából. Holdkóros mozdulatokkal kínlódtam fel magam az ágyból, felöltöztem, majd az ablakon át ugrottam ki a házunk első emeletéről a kertbe, mint mindig, mikor tilosban jártam.
Hajnali négy óra.
Fogalmam sincs, merre megyek, merre kéne mennem és miért pont oda, de sötét van, és minduntalan nekimegyek valamilyen bokornak vagy kőnek, amit nem látok a fák között. Az ezernyi fényben játszó, tündérporos delírium már elmúlt, nem maradt más, mint a sötétség és a tompa zúgás a fejemben, ami lassan múlik. Ezért nem szerettem a drogokat, túl gyorsan váltak kámforrá és ahhoz, hogy vér legyen az alkoholomban, olyan mennyiséget kéne elfogyasztanom, amit semmilyen épeszű ember nem adna el nekem.
Ritkulnak a fák, és még mielőtt jobban átgondolhatnám, hol is vagyok és mit is akarok itt csinálni hajnali négykor, már a mezőn is vagyok.
Kissé kábán, értetlenül nézelődök, de a világ, ami körülvesz, már élesebb kontúrokkal rendelkezik, meg tudom különböztetni az árnyakat a valódi dolgoktól, a saját démonaimat a fák között játszó árnyékoktól. Igen. Így már jobb.
Megkönnyebbülten sóhajtok és leülök a fűbe, hátam az egyik fa törzsének támasztva és előások egy cigarettát a rongyosra gyűrt dobozból. Az öngyújtóm lángja egy pillanatra felvillan, megvakít, de a cigit sikerül meggyújtanom, beleszívok. Hajnali négy óra... Mi az istent akartam én itt csinálni, komolyan?