DYLAN & CASSIDY

TO DYLAN • RUHA • I HOPE U LIKED IT

Cassidy & Dylan

Már megint tanulnom kéne az én kis családom szerint. Ebben a házban csak nekem nem szabad szavam legyen, se véleményem, sem pedig beleszólásom a saját életembe. Pedig hát, én inkább a kedvenc sportomra gyakorolnék, s nem valami buta kémiai egyenletet. Igaz megkértem egy lányt, hogy segítsen nekem, csak, hogy a szüleim lássák, mennyire szeretem őket. De unom már azt, hogy mindig én teszek valami jót, vagyis ami számukra jó, az nekem általában nem annyira jó, és meg kell tennem, mert hanem kiakadnak. Nekem viszont nincs kedvem hallgatni anyám prédikációját, meg az apám fenyegetéseit. A lacrosse-al fenyeget, ha nem teszem amit mondanak, eltörik az ütőmet, ami eléggé drága, és nekem annyi pénzt nem adnának ide, főleg, úgyhogy tudnák nincs ütőm. Szerintük az egész életem nem ér semmit.
Ezek a gondolatok közepette léptem ki az ajtón, és célba vettem a kávézót, ahol korepetálnak majd kémiából. Ez az egy tantárgy amit ki nem állhatok, de a szüleimért ezt is be kellet vállaljam. Mivel én vagyok az egyetlen szem fiúk, jó életet akarnak nekem, és ezért erőltetik, hogy minél többet tanuljak, és hanyagoljam a kedvenc sportomat. De ezt nagyon nem gondolták át, mert nekem történjen akármi, a sport lesz az első helyen. Ott mindig letudom engedni a feszültséget, amit aznap, vagy azon a héten nem tudtam másképp megtenni. Ha elmerülök a gondolataimban, általában mindig elkések, ahogy most is. Így kicsit meggyorsítottam a lépéseimet, és igyekeztem a kávézóhoz, ahol tanulni fogok, vagyis nagyon remélem, hogy valami rám is ragad, mert a szüleim képesek lennének kikérdezni.
Egy bő húszperces késés után végre megérkeztem, és amint beléptem az ajtón, Cassi-t kerestem a sok emberke között. Majd amikor megláttam, oda siettem, és leültem az asztalhoz, majd üdvözöltem.
- Szia! Ne haragudj, hogy ennyit késtem! - kértem tőle, rögtön elnézést, és rendeltem magamnak egy kávét, mert biztos kelleni fog majd. Aztán az asztalra pillantottam, és láttam a jegyzetfüzeteket, és házit. Na igen, ebből tényleg tanulás fog lenni. Pedig mennyire reméltem, hogy nem lesz belőle semmi, csak beszélgetünk mindenféléről, csak a kémiáról nem, hát nagy pechem van most. De hát csak ki fogom bírni, majd úgy teszek, mintha mindent értenék, és akkor hamar túl leszünk rajta. Rég tanultam úgy, hogy segítsenek is, mindig magamtól tanultam, és  azért a jegyeim se annyira rosszak, pont közepesek. Vannak nálam sokkal rosszabbak is, és őket senki nem kényszeríti arra, hogy tanuljanak, csak engem.

DYLAN & CASSIDY

TO DYLAN • RUHA • I HOPE U LIKED IT

Maya & Isabella

Nem tudtam, hogyan tudnék rajta segíteni, de azt tudtam, hogy rajta nem tudok, amíg magamon nem segítek. Talán ha elmondanám...De nem hinne nekem. Inkább ülök régi barátnőmmel szemben, és hallgatok, mintha minden rendben menne ebben a városban. Őszintén szólva kissé meglepett az érzés, ami elfogott, hiszen őt régen ismertem, míg a többieknek úgy hazudok minden nap, hogy semmit nem tudnak arról, milyen is vagyok igazából.
-Az emberek, és a viszonyuk is.-emlékeztetem magam arra, hogy akikről mindenki azt hiszi, hogy szerető szüleim, csupán a mostoha szüleim, persze ez valószínűleg a többiek szemébe, amolyan "Na, és akkor mi van?" kérdés lenne.
-Talán.-ahogy kimondom ezt a szót, gombóc gyűlik torkomba, és nem igazán tudom, hogyan nyomjam vissza oda, ahonnan előtört.
Újabb kérdésem még inkább nyomott azon a borzalmas hangulaton, ami felütötte a fejét köztünk. Kérdésre kérdést kaptam, amire nem igazán tudtam válaszolni. A bátyjával nem voltam különösebb képen jóba sem, és rosszban sem, olyan volt, akár a többi ember a városban.
-Nem láttam már jó ideje. Talán úgy egy hónapja futottam vele össze, de akkor is csak intettünk a másiknak.-végre egy őszinte, igaz válasszal rukkolok elő, ami mondhatni engem is meglep.
-Apáddal még régebb óta nem találkoztam. Pedig apám meg akarta hívni a születésnapjára, de a postaládán túl valószínű nem jutott el levele, hiszen nem jött el.-két szó borított ki az elmúlt pár percben. Az anya és az apa. S ez valószínű most is átfutott arcomon, testem pedig automatikusan reagált, egyik kezem pedig ökölbe szorult.
-Mayon egy ideig majdnem minden hétvégén átjött hozzánk. Aztán akárcsak te, eltűnt az életemből. -nem szemrehányásnak gondoltam azt, amit mondtam, mégis úgy hangzott. Régen mi hárman elválaszthatatlanok voltunk, s bár mi lányok voltunk, Mayon minden rosszba belevitt minket.
-Bocs, nem úgy értettem. Biztos megvolt az oka, hogy így alakult. Felajánlanám, hogy gyere át hozzánk, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy engedélyt kérjek anyáméktól. És nem szívesen traktálnálak a családi bajaimmal.-ismerem el, pedig szívem szerint áthívtam volna, akár hónapokra is.
Megcsörren a telefonom, és egy idegen számon idegen hang szólal meg. Valami férfi az adoptációmmal kapcsolatban. Előkapok egy tollat, és lefirkantok egy címet, melynek végére a nagyszülő feliratot biggyesztem. Leteszem a telefont, majd anyám sms-e köszön szembe velem. A telefont a zsebembe csúsztatom, majd bűnbánó szemmel nézek a lányra.
-Ne haragudj, de el kell intéznem anyámnak valamit.-hazudom, majd fölállok, ás már ki is viharzok a kávézóból.

//Park//

Isa & Maya

Maya & Isabella

A kapcsolatunk, amit barátságnak neveznek, mintha szertefoszlott volna. Nem ismertem, ő se engem. rengeteg minden történt az évek alatt. Nem hibáztatom, amiért elment, mert szerencsére elég könnyen szerzek barátokat, de a lényeg nem ez volt. Régen ő tudott rólam mindent, most Allison, noha örökbefogadásom egyenlőre előtte is titok. Egyenlőre. Viszont Maya esete sokkal másabb volt. Éppen annyi titkunk volt egymás előtt, mint két idegennek. Ezt pedig az ismeretség szó alá tenném, mintsem a barátság szó alá.
A lelkiismeretemről azt hittem, hogy tiszta, de fele annyira sem volt az, mint amennyire elhittem. Hány embernek hazudok nap mint nap? Vagy azért, hogy védjem őket, vagy azért, mert úgysem hinnének nekem.
Emlékeztettem magam arra, amikor utoljára láttam, de az az emlék is csupán halovány múltbéli emlék volt.
Láttam az arcán, hogy felesleges volt emlékeztetni erre a napra, hiszen valószínű akkor tűnt el a városból.
-Én nem kérek semmit. Köszönöm.-mosolygok a fiatal pincérnőre, s figyelem, ahogy elhalad kezében a kis füzetével.
Kérdésemre visszafogott, egyszerű választ kaptam. Megértően biccentek, s ekkor megértem, a titkaim nem csak engem kísértenek.
-Értem. Remélem, minden rendben van veled.-őszintén kívántam, de aligha hiszem, hogy együttérzésemmel segíthetek rajta. Mégis úgy éreztem, tudnia kell, hogy annyi év után is, rám számíthat, ha segítségre van szüksége.
A férfi, aki engem nézett, s ugyan ezzel a lendülettel eltűnt, felébresztett bennem némi félelmet.
-Azt hittem, hogy ismerőst látok. De már eltűnt.-rázom meg fejem, és tekintetem újra barátnőm felé vezetem.
-Őszintén szólva nem tudom hová tenni, hogy most veled beszélek. Furcsa, de ne érts félre, nem azt akarom mondani, hogy zavarsz. Csak hát ismerjük el, az évek elteltek, mind a ketten változtunk, s most már semmit nem tudunk a másikról.-kimondva még borzalmasabban hangzik, mint ahogy a fejemben hatott ez a mondat. De ha ez az igazság.
-Egyáltalán beszéltél valakivel azóta, hogy elmentél, aki ebben a városban él? -érdeklődöm, és kezeimet összefonva a laptopra teszem. Nem tudtam igazán, miről beszélhetnék vele, de szerencsére a pincérnő időben tért vissza asztalunkhoz.

Isa & Maya

Maya & Isabella

Sok ideje már annak, hogy gyermekkori barátnőmmel találkoztam, s nem tudtam eldönteni, hogy örülök e ennek a találkozásnak, vagy inkább utálom magam, amiért megszólítottam. Egyik napról a másikra eltűnt életemből, s több éve már annak, hogy beszéltem vele. Ahogy felém fordult, és rám mosolygott, tudtam, hogy ő sem tudja hová tenni a kialakult helyzetet. Mosolya pedig minden bizonnyal nem az őszinteségéről árulkodott. Noha tényleg rég láttuk egymást.
-Rég? Az nem kifejezés. – mosolyodom el kissé, és a kávém utolsó kortyát is magamba töltöm. Gondolataim egyszerre két helyen jártak, s csak reménykedni tudtam, hogy ahogy eddig sem, most sem szólom el magam az örökbefogadásomról és a hobbimról.
-Szinte már nem is emlékszem rá, hogy mikor láttalak utoljára. – gondolkodom el összevont szemöldökkel, s próbálom jelét sem mutatni annak, mit is érzek valójában. – A kerti partira, amire megívtak a szüleim –jesszus, de nehéz ezt kimondani, gondolom, mikor elhagyja a számat ez a szó-, arra még emlékszem. De mintha akkor láttalak volna utoljára. Mi történt veled, hogy olyan gyorsan eltűntél? – érdeklődöm, bár az őszinte s igaz válaszban nem reménykedem, hiszen semmi oka nincs rá, hogy beszámoljon arról, mi történt vele az elmúlt évek során, és miért tűnt el olyan hamar.
-Persze, ha nem akarsz róla beszélni, megértem. Semmi okod nincs rá, hogy megbízz bennem, hiszen ki tudja, mennyit változtat az emberen az idő. – megjegyzésem némiképp igaz volt. Nem volt oka megbízni bennem, hiszen semmit sem tudott az igazi énemről, semmit sem tudott már rólam. Ezt mégis nehezemre esett beismerni, hiszen régen, mint a legjobb barátnőm tartottam számon.
Az ajtón még pár fiatal belépett, s mintha az út másik feléről figyelt volna valaki. Egyenesen átnézett az ajtón, az én szemembe. Arca viszont messze volt ahhoz, hogy pontosan lássam vonásait. Összevont szemöldökkel néztem kifelé, de amikor elhaladt egy iskolabusz az úton, már nem volt ott senki.

Isa & Maya

Maya & Isabella

A forró nyári nap a szokásos edzéssel kezdődött. Magamra kaptam egy rövidnadrágot, egy atlétát, és a hátsó ajtón kislisszanva nekikezdtem az edzésnek. Egész úton az járt a fejemben, ami szinte mindig. Miért nem tudtam soha, hogy örökbe fogadtak? Miért csak most. Belegondolva, nem is hasonlítok a mostohaszüleimre. A bőrük hófehér, az enyém kreol, még akkor is, ha hetekig nem megyek napra. Bosszantó volt tudni az igazat, vagy inkább az bosszantott, hogy most tudtam meg, kinek a fia-borja vagyok igazából. Azon kaptam magam, hogy a házunk előtt lihegve nézek az órámra, s megfutottam az eddigi csúcsom. Beléptem a bejárati ajtón, de mikor „anyám” elindult felém, felkaptam a reggelim, és már a szobámban is voltam. Letettem az asztalomra a tálcát, majd bevágtam magam mögött az ajtót, és egy gyors tusolás után, már tiszta ruhában falatoztam a laptopom előtt. Furcsábbnál furcsább gyilkosságokról, állattámadásokról olvastam, de végül a reggelim elfogyott, az ajtóm előtt pedig léptek hangzottak fel. A táskámba nyomtam az összecsukott gépet, és már el is tűntem az otthonnak nevezett házból.
Végigmentem a főúton, és a z egyik kedvenc kávézómban helyet foglaltam.
-A szokásosat kérem. - mosolygok a már ismerősnek számító fiúra, aki elkészíti nekem a tejeskávém extra habbal, s amikor kifizetem, kezembe véve a bögrét, az ajtóval szemben lévő asztalhoz lépek, helyet foglalok, és ott folytatom, ahol abbahagytam. „Sorozatgyilkosság, vagy csupán véletlen egybeesés?” olvasható a szalagcím, de a gyilkosságok helyszíne egyenesen mellbe vágott. Tennessee-ről volt szó benne, és egy bizonyos tizenhét évvel ezelőtti gyilkosságról. A nyomozók DNS összefüggést találnak a két esetben. Szemöldököm összevonva olvasom végig a cikket, miközben elkortyolom a kávém. Előveszek egy papírt, és felfirkantom rá a cikkben szereplő címet, hátha lesz annyi pénzem és időm, hogy meglátogassam igazi szülővárosom.
Tovább lapozok, s mikor megcsörren az ajtó fölé helyezett belépést jelző csengő, felkapom a fejem. Egy ismerős lány lép be rajta, s kell egy kis idő, mire összerakom honnan olyan ismerős. Nem is tudom, mikor láttam utoljára.
-Maya ? Maya Adalsteinn?- nézek az ismerős idegenre, és összecsukom a laptopot, a tetején hagyva a cédulát.