Születésem napja 1995. május 7.-e. Ezt a napot még úgy, ahogy szeretem. Mivel nem emlékszem rá, nincs miért utálnom. Annál inkább a május 10.-é. Ezt a napot gyűlölöm, mióta megtudtam a teljes igazságot. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Amikor az ember még járni sem tud, rácsodálkozva néz a világra, s mikor felnő szinte egyetlen napra sem emlékszik ebből az időből. Nos, ez velem is így van. Pár hete kiderült, hogy örökbe fogadtak, amiért elmondhatatlan mód megharagudtam azokra, akiket eddig apának és anyának mertem szólítani. Nem a ténnyel volt bajom, hogy örökbe fogadtak, hanem azzal, hogy ezt tizenhét év után mondták el, pár nappal a születésnapom előtt. Hogy, pontosan hogy is szól akkor az én életem? Vegyünk számon. Megszülettem, három nappal később az igazi szüleimre holtan találtak a házunkban, a haláluk okáról a mai napig nincs pontos információ, a cikkekben pedig rólam egy szót sem ejtenek. Ez azért lehet, mert nem sokkal az után, hogy rám találtak azon a véres éjszakán, örökbe is fogadtak, s csupán ekkor került sor a megkeresztelésre. Igazi szüleimről csupán újságcikkből kivágott képem van, s amit a leginkább sajnálok, hogy soha nem ismerhettem meg őket.
Ami az örökbefogadást követően történt, egy egyszerű lány, egyszerű életére is jellemző lenne. Óvoda után iskola, ahol barátokra tettem szert, noha sötét titkaimról Allison-on kívül senki nem tud. És ez így jól is van. Hiszen mégis ki hinné el, hogy hobbiból vérfarkasokra vadászom. Senki, hiszen az emberek többségének fogalma sincs ezekről a lényekről. Nem tudják mi a farkas méreg, hogy hol kell eltalálni őket, hogy biztos legyen pusztulásuk. A mostohaszüleim elmondása szerint az igazi szüleimet állattámadás érte, ami Tennessee-ben talán megszokott volt. Az állattámadás viszont kicsit elcsépelt megfogalmazás, hogyha valójában egy alfa tépte szét őket, mert tudta a szüleim vadásznak rá. Talán ez is az oka annak, hogy elhatároztam, én is vadász leszek. Talán így lelkiismeretem tiszta lesz, s a szüleimről alkotott emlékhez hű maradok, s továbbviszem a családi hagyományokat.
Azon az estén, mikor megtudtam a színtiszta igazságot arról, kinek is vagyok a lánya, mostohaapám egy hatalmas és nehéz bőröndöt cipelt fel a szobámba. Azt mondta, a nagyszüleim 8az igazi nagyszüleim) haláluk előtt ezt rám hagyták. Miután magamra maradtam a szobámban, a furfangos zár eszén túljutva kinyitottam a bőröndöt, melynek tartalma egyenesen mellbevágott. Töltények és egy könnyű, közepes méretű fegyverrel, egy kicsi, automata íj, néhány nyíllal és valami por. Valamint egy levél, melyen csupán pár sor volt olvasható, de e pár sor éppen elég volt ahhoz, hogy összetegyem a képet: „Drága unokánk! Ezt a bőröndöt anyád hagyta rád, hogy használd, védd meg magad. A bélés alatti kis zsebecskében megtalálsz egy lapos könyvecskét. Figyelmesen olvasd el, vésd az eszedbe, és alkalmazd a megszerzett tudást.” Kitapogattam a tökéletesen elrejtett könyvecskét, amit még aznap éjszaka áttanulmányoztam. Nem telt sok időbe, míg az erdőben bolyongva tökéletes helyet találtam a gyakorlásra. Jó futó voltam, nem esett nehezemre a mozgás, a tűréshatárom pedig igen magas volt. A puska használata nem volt túl bonyolult, az íjjal még nem boldogultam olyan ól, mint szerettem volna. Minden nap, suli után elmegyek futni, s gyakorolni, hogy minél ügyesebb legyek. Eddig egyszer akadtam össze egy ördögfajzattal, de szerencsémre egy két zúzódással megúsztam az esetet. Ő viszont elmenekült, s megfogadtam addig nem nyugszom, míg meg nem találom, és véget nem vetek neki. Ahogyan a szüleim gyilkosának sem. Esküszöm, hogy végzek azzal, aki utamba kerül, s céljaim bármi áron elérem majd.