1994 tavaszán láttam meg a napvilágot Beacon Hills kisvárosában. Gyermekkorom egészen addig normálisnak nevezhető volt, míg nem egy nap anyám egy vadállat áldozatának esett. Szétmarcangolva találtak rá - vagyis inkább a cafatokra, amik megmaradtak belőle. A családom élete onnantól kezdve kezdett el változásnak indulni. Apámra két gyermek nevelése hárult, a munkája miatt pedig nem ment egykönnyen a feladat. Ráadásul a bátyám, és én soha sem voltunk mintagyermekek, inkább olyan példányok, akik megkeserítették a szülők életét - és, mivel anyánk korán elhalálozott, az ő része is apánkra zúdult. Nem kegyelmeztünk, idegösszeomlásig nyúztuk, kisebb-nagyobb csínytettekkel. Az összeomlást pedig érts úgy, ahogy le van írva. Megtörtént. Apánk pár napra a kórházba került, kezelték, megtettek mindent, amit lehetett, hogy helyreállítsák az elméjének az épségét, de, amikor hazatért, már nem volt önmaga. Egyáltalán nem. Egyetlen szavunkra kikelt magából, agresszívvá, és erőszakossá vált. Nem egyszer ütötte meg a bátyámat, szinte naponta láttam, ahogyan a falnak vágja. Engem sem kímélt volna, ha a testvérem nem áll elé, és nem véd meg - folyton. Egyre jobban eluralkodott rajta az elmebaj, nem tudta megállapítani, hogy mi a jó, vagy mi a rossz. Hiába küldte el az orvosa pszichológushoz, kikérte magának, az orvos pedig nem kényszerítette - természetesen arról nem tudott, hogy agresszív a gyermekeivel. Végül is, hozzászoktunk. Ám egy nap az élet még borzalmasabbá vált. A bátyámnak el kellett utaznia pár napra, azt hiszem kirándulni ment az osztálytársaival, én pedig egyedül maradtam a nem éppen épeszű apámmal. Eleinte nem volt semmilyen furcsaság, amire felfigyelhettem volna. Ugyanúgy viselkedett, mint addig, hacsak nem egy kissé nyugodtabban. Megvacsoráztunk, ő televíziót nézett, én pedig elvonultam a szobám zugába, aludni. Fogalmam sincs, hogy hány óra tájban lehetett, de megéreztem, ahogyan lehúzódik rólam a takaró. Azt hittem, hogy úgy fordultam, hogy lecsúszott, de, amikor vissza akartam húzni magamra, kézfejem találkozott egy másik emberével. Felugrottam, a lábaimat magam elé húztam, és úgy pislogtam bele a mély sötétségbe. Kellett egy kis idő, amíg a szemeim alkalmazkodtak a sötéthez, de, amint megtörtént, magam előtt láttam apám őrült arckifejezését. Felém közeledett, nem tudtam, hogy mit akart, de percekkel később rá kellett jönnöm.. Igen, az történt meg, amire gondoltok. A saját apám megerőszakolt. Ott, és akkor megváltozott az életem. Elpattant bennem valami, és éreztem, soha sem leszek a régi Maya. Nem aludtam semmit sem, potyogtak a könnyeim, majd mikor hajnalodni kezdett, összepakoltam egy táskányi ruhát, és egyéb dolgokat, és elhagytam a házat. Nem vártam senkire, és semmire, a zsebpénzemből megvettem az első buszjegyet, nem érdekelt hova szólt, felültem a buszra, és elmentem. Még a bátyámról is elfeledkeztem, csak távol akartam lenni az apámnak nevezett vadállattól..

Alig pár hete tértem vissza Beacon Hillsbe. Rengeteget gondolkoztam, hogy egyáltalán visszajöjjek-e, vagy ne, de végül is rábólintottam. És itt vagyok. Újra. Abban a kisvárosban, ahol tönkre tette az életem az apám, és, ahol - talán - a bátyám is él. Igazából miatta tértem vissza. Szeretném látni, ölelni, és vele lenni..