Bűntudat. Kellemetlen egy érzés, amely valamilyen módon akkor is a bőröd alá férkőzik, ha tudod magadról, hogy a jó ügy érdekében tetted azt, amit. Szentül meg vagy győződve arról, hogy amit tettél egyáltalán nem rossz, de a szívedet nyomó súly akkor sem válik semmivé, ott marad, hogy kínozzon akkor is, amikor minden erőddel azon vagy, hogy megfeledkezz róla.
A lábaim nem engedelmeskedtek az akaratomnak, csak álltam megbénulva, a földön elterülő fiút bámulva. A hasán lévő mély vágásból szüntelenül folyt a feketének tűnő vér, csak úgy mint a szájából, miközben a megmaradt erejével azon volt, hogy kinyögjön valamit. Talán segítséget akart kérni tőlem, a tekintetéből könnyen kiolvasható fájdalom és kétségbeesés miatt feltételeztem ezt. Csak álltam ott és néztem, míg nem a szemeiből kiveszett a fény és abbahagyta a beszéddel való próbálkozást. Meghalt. Nem csak egyszerűen meghalt, én öltem meg. Megöltem egy alig tizenhat éves srácot. Egy hang a fejemben azt mondja ne gondoljak rá emberként, hiszen egy vadállat volt, egy szörnyszülött, aki ártatlanokra támadt a természetes vérszomja miatt, azonban nem tudtam hinni neki, legalább is most nem. Talán nem is bántott még senkit. Talán még új volt. Talán megtudta volna tanulni, hogyan tartsa magát féken. Talán nem kellett volna megölnöm.
- Szép volt, Sia - hallottam az ismerős hangot, s éreztem hogy a tulajdonosa a vállamra teszi a kezét. Megrezzentem, ahogy kizökkentett a gondolataimból, de nem hagyhattam, hogy megérezze rajtam a gyengeséget. Gerardnak akad jó tulajdonsága, de nem tolerálja azt, ha valaki gyenge, főleg akkor nem, ha a vezetékneve Argent. Talán megtisztelve kéne éreznem magam, amiért ő tanított meg mindenre, hiszen a legjobbak egyike, de van benne valami, ami megrémít: egy különös, sötét aura, amiben elveszik az a csekély kedvesség is, ami belé szorult.
- Köszönöm - böktem ki, majd hagytam hogy az ösvény felé tereljen, ami végén a furgont hagytam.
- Kevesen éreznek rá ilyen gyorsan a vadászat művészetére. Látszik, hogy egy Argent vagy. - Művészet? Biztosan velem van a gond, de nem tudom elképzelni hogy lehet az művészet, hogy meggyilkolok valakit, még ha az illető  nem is érdemelné meg, hogy az élők sorát népesítse.
- Volt honnan örökölöm a tehetséget - válaszoltam egy halvány mosoly kíséretében. Szeretném magamról azt hinni, hogy jobb vagyok annál, mint amit mások látnak, de a csúf igazság az, hogy ez egyáltalán nincs így. A bűntudat elmúlik, a család megmarad. Ez a kellemetlen, szorongató érzés a hatalmába kerít minden egyes alkalommal, amikor végignézem egy farkas halálát, azonban nem vagyok szent. Élvezem a vadászatot, a csapda állítást, a fegyverekkel való játszadozást. Olyan ez, mint a hatalom egy csipetnyi morzsája. Erősebbnek érzem tőle magam, mintha mindent megtehetnék, és nem tudok betelni vele. Az nem lenne elég jó kifogás, hogy mindez a véremben van. Én magam vagyok ilyen. Büszke nem lehetek rá, de tagadni sem tudom, és nem is akarom. A lényem része a kegyetlenség, ahogyan a jó tulajdonságok is, amiket nem tudok elég mélyre elnyomni.