Anastasia + Marguerite

A tétlenség egyre inkább nyomaszt. A düh és az indulat pillanatnyi szünet nélkül forr bennem. Semmi sem olthatja el gyűlöletem lángjait. Mindenképpen végeznem kell Deucalionnal! Még ha bele is halok... akkor is meg kell próbálnom! Annak a napnak az emlékei örökké kísérteni fognak. Minden éjjel a sikolyaikat hallom. Apám már megkapta a megérdemelt büntetést, azonban még nem nyugodhatok meg. Még nem! Lehet, hogy az ő keze volt az, mely lesújtott, de az ötletet Deucalion ültette el elméjében. Az ő átkozott alfákból álló falkájához akart csatlakozni! Ezért tette... ezért tette... Néha pusztán azért is hibásnak érzem magamat, mert én túléltem. Megmagyarázhatatlan bűntudat gyötör, mert én nem vesztem oda velük együtt. Máskor egyszerűen csak... szeretnék sírni és gyászolni. Már semmi más nem maradt számomra, csupán a bosszú. Ez tölti ki minden gondolatomat. Tisztában vagyok vele, hogy Deucalion túlságosan is erős, de ez a tény nem riaszt vissza. A halál gondolata egyáltalán nem ijeszt meg. Bármire hajlandó vagyok, hogy sikerrel járhassak. Meg kell fizetnie annak a szörnyetegnek! Állandóan csak tervezgetek. Újabb és újabb lehetőseket vetek el, mert tudom, hogy nem lennének... életképesek. A múló idő pedig egyre nagyobb erővel nehezedik a mellkasomra. Mintha minden pillanat számítana. Azt hiszem... ez így is van. Nagyobb baj, hogy még mindig fogalmam sincs róla, hogyan kellene hozzákezdenem a bosszúhadjárathoz. Apám meggyilkolása egyszerű volt. Csapdába csaltam, lesből támadtam. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy végezhessek vele. Túlságosan frissek voltak még a sebeim. A vörös köd eltompította a látásomat és józan gondolkodásomat. Olyan gyorsan szilánkokra hullott körülöttem a világ. Szinte még feleszmélni sem volt időm. Engem is a puszta szerencse mentett meg. Sikerült lejutnom a csatornába és ott az apám elvesztette a szagomat. Volt időm felépülni. Ő talán arra számított, hogy elmenekülök én azonban pont az ellenkezőjét tettem. Visszamentem és feltéptem a torkát. Így váltam gyilkossá. Így lett belőlem alfa. Sosem vágytam ekkora erőre és felelősségre. Boldogan meglettem volna nélküle. Alfaként szükségem lenne falkára... ám én még mindig nem vagyok biztos benne, hogy helyes lenne-e másokat is belekevernem a háborúmba. Nekem sincs túlságosan sok esélyem Deucalion és a társai ellen. Egy béta sokkal hamarabb elvérezne. Én nem szeretnék másokat a halálba küldeni a saját céljaim miatt. Ez... nem lenne igazságos. Felelőtlenség lenne farkassá harapnom mindenkit, aki szembejön velem az utcán csak azért, hogy a saját erőmet és esélyeimet növeljem. A saját halálom felől szabadon dönthetek, másokat azonban nem áll jogomban veszélybe sodorni. Pedig talán egyszerűbb lenne. Nem tehetek róla, de... valahol azért mégiscsak vonzó a lehetőség.
Még mindig nem ismertem meg teljesen Beacon Hillst. Nem áll szándékomban sokáig maradni. Csakis azért jöttem a városba, mert az alfa falka is itt van. Van valaki a városban, aki magára vonta Deucalion figyelmét. Vajon tényleg csupán Derek Hale az ok? Azt hiszem botorság lenne azt hinni, hogy Deucalion minden kártyáját kiterítette. Jobb, ha nem vonok le könnyelmű következtetéseket. Igazság szerint nem is az a fontos, hogy mi motiválja. Engem csakis az érdekel, hogy miként vethetnék véget az életének. Szívből gyűlölöm azt a szörnyeteget! Korábban sosem hittem volna, hogy képes vagyok ilyen indulatokra. A megjelenése azonban feje tetejére állította az életemet. Minden eltűnt, mi egykor fontos és drága volt a számomra. Mindent odaadnék, ha visszakaphatnám a testvéreimet. Bárcsak lenne hozzá elég erőm, hogy átírjam a múltat és semmissé tegyem azt a tragédiát. Ha mindez lehetséges lenne, sokkal könnyebb lenne az életem. Nem szeretek ábrándozni. Már régen nem merek remélni. Nincs miért. Nem maradt más, csak szívet tépő fájdalom és gyötrődés. Itt maradtam egyedül és nem tudom, merre kellene továbbmennem. Szánalmasnak érzem magam ezen gondolatok miatt, ám nem tehetek róla. Újra és újra felszínre törnek. A bizonytalanság mindennél rosszabb. Hogy győzhetném le azt a hatalmas erejű rémet? Képesnek kell lennem rá. Ez a gondolat némileg erőt ad nekem. Talán ha elégszer elismétlem magamnak, el tudom majd hinni.
Mivel a főzőtudományomnak komoly hiányosságai vannak, a saját érdekemben úgy döntök, hogy ma is inkább betérek egy étterembe. Épp az egyik asztal felé sétálok, mikor nekem ütközik valaki. Napszemüvege a földre hull. Aranysárga szemeket látok. Ám enélkül is rájönnék, hogy egy bétával állok szemben. Az illata minden másnál ékesebben tanúskodik fajtájáról. Elkapom az egyik kezét, megelőzendő, hogy gyorsan megpróbáljon odébbállni.
- Nocsak – szólalok meg eltűnődve, miközben alaposan szemügyre veszem. - Úgy látom nehezen viseled a közelgő teliholdat. Remélem az alfád gondot visel majd rá, hogy még véletlenül se árts másoknak. – Én szinte el is feledkeztem róla, hogy közeleg a telihold. Vérfarkasnak születtem. Úgy nőttem fel, hogy mindig képes voltam kordában tartani azt a másik énemet is. Most pedig, hogy már alfa vagyok... az egész sokkal könnyebb. - Hogy hívnak? – kérdezem, miközben szemeim egy pillanatra vörösen villannak fel. Csak hogy tudja, kivel áll szemben. Nem akarom én se fenyegetni, se megfélemlíteni. Nem is ilyen szándékkal... lépek fel vele szemben. - Melyik a te asztalod? – pillantok körül a helyiségben. - Azt hiszem, kettőnknek lenne miről beszélgetnünk – halvány mosoly kúszik ajkaimra, miközben elengedem a kezét. Vajon tényleg béta? Vagy lehet... hogy omega? Talán tud néhány dolgot, ami hasznos lehetne számomra is. Amióta csak Beacon Hillsbe érkeztem tervezem a Derek Hale-el való találkozót. Eddig azonban még nem kerítettem rá sort. A róla hallott hírek alapján nagyjából biztosra veszem, hogy miképp fogad majd, de ez a lehetőség csöppet sem zavar. A kihívások sosem riasztottak. - A nevem Marguerite – mutatkozok be végül, mert azért nem árt, ha tudja a nevemet. Meg az efféle minimális udvariasság még nem okozhat bajt. Vajon képes uralkodni magán a teliholdas éjszakákon? Én egyedül vagyok... talán ő is? Nem tudom... ez a gondolat talán okot kellene hogy adjon... valamire? Talán egyszerűen csak aggódok érte, mert tudom, hogy bétaként nem életbiztosítás egyedül kóborolnia pont ebben a városban. Deucalion és az ölebei nagyon... lenézik a fajtáját. Én túlságosan is érzelgős vagyok. Megzavarnak a fejemben örvényként kavargó gondolatok és a tengernyi érzés. Tényleg nem tudom, hogy mi lenne a leghelyesebb lépés. Legszívesebben azonnal Deucalion torkának ugranék, csakhogy... csakhogy... akkor valószínűleg azonnal végem lenne. Nem érnék el sikert. Ez a gondolat pedig dühít! Meg kell ölnöm... meg akarom ölni! Nekem kell véget vetnem a szörnyeteg életének! Nem engedhetem, hogy más tegye...