Sötétség nehezedik a városra, szinte minden fényt eltakar… mintha egy rossz horrorfilmben lenne az embere, egyszerűen félelmetes ez a hely. De hát ez Beacon Hills. Mindig mosolyognom kell, ahogy kimondom a nevét… de attól függetlenül, hogy rémisztő ez a hely még szeretem, és az otthonomnak tekintem. Gyorsítok lépteimen, mert egyre hidegebb lesz érzem, hogy valami készül. Félek.  
Sóhajtok, s inkább az útra koncentrálok, hogy minél hamarabb megérkezzek a legjobb barátomhoz, imádok vele lenni és ez az este remek alkalom egy pizsamapartira. Csak egy gond van… mégpedig az, hogy messze lakik, és közel van hozzá az erdő. Utálom az erdőt, annyi mindent történt már ott, és néha elgondolkodom azon, hogy mik élhetnek ott?
Végre. Megkönnyebbülés fog el mikor megérkezem Maxék felhajtóhoz, majd becsengetek. Türürüm, a megszokott hang majd csoszogó léptek és egy mosolygós arc nyit ajtót.
- Gyere be Gwen, Max már vár téged… odafent van. Kérsz valamit? – mosolyogva, s talán kicsit túlpörögve kérdezgeti tőlem ezeket a dolgokat az anyja, aki örül, hogy átjöttem. Mindig ilyenkor mennek el, telihold. Talán egy titkos klub tagjai, akik ilyenkor ülnek össze? Nem lepne meg.
- Kö…köszönöm n-n-em… - válaszoltam elpirulva, majd olyan gyorsan ahogy csak tudtam leöltöztem és felmentem Maxhez. Imádtam nála lenni, mert az ő szülei nem beszéltettek egész nap , és nem kértek tőlem olyat, hogy hosszú szavakat mondjak ki. A szobáját viszont még jobban szerettem, stílusosan van berendezve, pont olyan, mint ő.
Az ágyon ül, előtte a laptoppal és nevetgél, biztos a barátjával beszélget. Ilyenkor féltékeny vagyok rá, miért van az, hogy én nem tudok beszélni a fiúkkal? Ja, tényleg. Dadogok, már el is felejtettem, hogy micsoda „remek” dolgot tudok.
- Végre, hogy megérkeztél kedves Winnie! – ugrik fel és hipp hopp már a nyakamba is érkezik. Mosolyogva ölelem meg, majd kibontakozva belőle levetem magamat az ágyára, és integetek a barátjának. – Várj leteszem… és utána kérdeznem kell tőled valami fontosat, rendben? – ajkába harap, s az pedig rosszat jelent. Vajon mit tettem most?
Nézem, ahogy el köszön majd lecsukja a laptopot. Felém fordul, felhúzza a lábát és néz.
- M-m-mit nézel? – pirulok el, és a zoknimat kezdtem el nézni. Ennél rosszabb nem is lehetne, csak ne kérdezzen semmi olyat, amire nem tudom a választ, vagy nem tudok kitérni előle. Sóhajt, sóhajtok.
- Azt vettem észre, hogy mostanában legyeskedik körülötted egy fiú… James? Jack… nem, Julian. Így hívják. Mit akar tőled? – fenébe, mintha tudnám, hogy mit szeretne tőlem. Még csak nem is beszéltem vele, és még is próbálkozik, vajon miért? – Tetszel neki? A fontosabb kérdés az, hogy te neked tetszik? – nagy szemekkel nézek fel rá, honnan veszi? Mi van, ha tényleg tetszik, csak nem merem bevallani magamnak? Ajkamba harapok, és zavartan túrok a hajamba.
- N-n-n-em ... t-tudom… - kezdek bele, de hirtelen kopogás hallatszik és az anyja lép be. Megmentve érzem magam, de tudom, hogy nem úsztam meg ezt a témát, fel fogja még hozni.