– Tudom anya. Oké anya. Értem anya. Jó. Oké. Aha. Értem. Tudom. Nem. Nem. Oké. Igen. Rendben. Nem. Én is szeretlek. Rendben anya. Szia anya. Oké. Rendben. Igen, odafigyelek. Nem. Nem lesz baj. Tényleg. Jó. Rendben. Rendben van. Megoldom. Oké. Figyelek. Igen. Jó. Vigyázok. Rendben anya. Szia. Oké. Én is szeretlek. Rendben. Értettem. Tudom. Tudom. Aha. Jó. Oké. Szia. Rendben. Én is szeretlek. Oké. Szia anya! Vigyázok. Szia! – A telefonkészülék halk zúgása jelzi, hogy anya lerakta a telefont. A kijelzőre pillantok, hogy megbizonyosodjak az érdekes tényről: Anya valóban lerakta, és abbahagyta a szófosást. Halk s felszabadult sóhajt hallatok, miközben bevágom a sarokba a tenyér méretű tégla telefont.
– Becky néni és Charlie bácsi anyával és apával vannak? – töri meg a hirtelen bekövetkezett csöndet egy halk és vékony kislányhang. A kanapén fekszik, a kezében egy elnyűtt, rongyos plüssmackót szorongatva. A maci egyik szeme helyett egy ocsmány barna színű gomb van felvarrva, de nem sokáig, mert a cérna már rég bomlásnak indult a felvarrás óta. Az egyik karját pedig a vállánál lévő varratok tartják a helyén. Valóban, a kismackót megviselték az évek, főleg egy fiú oldalán.
– Igen, a szüleink vigyáznak egymásra. – Elmosolyodok és odaguggolok a kanapé mellé hogy a fejünk egy vonalban legyen.
– Miért? – kérdezi. Ilyenek a háromévesek. Bármit mond az ember, a kérdés a "miért" lesz. Miért, miért, miért. Ha megkérdezi a nevedet, és válaszolsz, tízből kilenc megkérdezi, hogy miért.
– Mert... Hát mert most valami felnőttes dolgot csinálnak – ráncolom a homlokomat, aztán megrázom a fejemet. Ha így folytatom ebből szexuális felvilágosítás lesz. – Mármint úgy értem a munkájukat végzik – javítom ki magamat. Még nem is tudnám nagyon felvilágosítani, én is csak ezt-azt hallottam az oviból pár éve. Fújj.
– Mit csinálnak? – kérdez már megint. Idegesen rápillantok.
– Vadásznak – bököm ki ingerültebben. Nem szeretem, ha folyamatosan kérdezgetnek. Annál jobban semmit sem utálok. De miután kiejtem a szót a számon azonnal meg is bánom. Ha apa és anya megtudná, hogy a kicsi Bellsnek elmondok mindent, amikor még csak három éves... Nekem végem lenne.
Már előre félek a kislány kérdésétől, és azon gondolkozok, hogy mit fogok mondani miért vadásznak, vagy mire.
– Van fagyi? – kérd, miközben a mackó gombszemeivel kezd el babrálni. Kicsit félek, hogy lejön a már eleve nem eredeti gomb szeme is, vagy leszedi a még meglévő normál szemét, de nem szólok egy szót sem. Felállok, hogy rálássak az ablakon túli erdőre és felvonom a szemöldökömet. A fák ágai a szél ellen küzdenek odakint, miközben zápor áztatja leveleiket. Ekkora cseppekben sem láttam még esőt esni. Mindenesetre szürke holdfény előtörik egy fekete felhő börtönéből, és bevilágít a szobába. A felhő arrébb úszása után pedig feltűnik az égen a telihold fényes korongja. Valahol messze mintha kutyavonyítást hallanék... Kutya.
– Hideg van, esik az eső, és nagy valószínűséggel megfáznánk ha fagyit ennénk – pillantok a kislány gyönyörűen csillogó szemeibe aztán elvigyorodok. – Még szerencse, hogy nincsenek itt anyuék – sóhajtok, majd kislisszanok a konyhába és könyékig eltűnök a mélyfagyasztóban.
***
– Kevin te nem félsz? – kérdezi Bells, és még inkább az ölembe bújik.
– Nem. Már ezerszer láttam ezt a filmet. A szőke hajú kislány fog meghalni, szétloccsan a feje – felelem lelkesen és a számmal loccsanó hangot próbálok utánozni, mintha valakinek szétrobbanna az agya. A kislány a vállamba temeti az arcát, hogy ne kelljen végignéznie az undorító horrorfilmet. Anyáék ezért is kinyírnának, de ha Bells nem köp be, akkor nem fogják megtudni, hogy horror filmet néztünk disney mese helyett. – Bells ne félj! Mindig megvédelek jó? Te vagy az én kishúgom – mosolygok rá és magamhoz ölelem őt. Amióta megszületett én vagyok a bébicsősze és játszótársa, olyan nekem mint az egyetlen kishúgom. Nem bírnám ki, ha baja esne.
– De nem is vagy mindig ott velem – pislog rám nagy bociszemekkel, mire elgondolkozok. Igen, ebben igaza van. Tényleg nem vagyok mindig ott mellette, nem is lehetnék.
– Akkor neked adom a macimat – mutatok a plüssre, amit még mindig a kezében szorongat.
– Mi a neve? – kérdi, miközben csillogó szemekkel bámulja a macit, és el is kezdi simogatni. Látszólag nagyon örül neki, és ez engem is felvidít.
– Batman.
– Batman? Miért?
***
– Hol van? – Napok óta csak a szobámban ülök. Vagyis ülhetek. Anyáék szobafogságra ítéltek. Okuk az nem volt rá, de ha valaki megkérdezné azt válaszolnák, hogy azért, mert horrorfilmet nézettem egy hároméves kislánnyal. Nem is szobafogság, inkább csak nem szabadna tudnom a történtekről. – Hol van mindenki, miért változott meg minden? – Tovább verem a szobaajtót, miközben torkom szakadtából üvöltözöm. Még csak három napja tart az egész, és kaját kaphatok. A szobámból viszont nem mehetek ki. Ezért nem hasznos a szobából nyíló fürdőszoba. – Anyaaa! Apaaaa! Mi történt? Mindenről tudok, ezt miért nem mondjátok el? – Már véresre ütöttem mindkettő öklömet, és a számat rá is tapasztom, hogy lenyaljam róla a vért. Beülök a sarokba és várom, hogy történjen már valami. Mi történt? Miért? Úgy érzem magamat, mint egy hároméves. Kérdéseim vannak, amikre nem kaptam választ.
És akkor végre, az ötödik napon anya kinyitja az ajtót. És nem kajaidőben, ami azt jelenti, hogy most nem hozza a napi ebédet.
– Anya? Mi történt? Miért nem engedtek ki? Miért kell itt maradnom? Mi történt? – kérdezgetem sokadjára ugyanazokat a kérdéseket. Anya arcán egy hatalmas karmolásnyom húzódik, a szeme alatt vonul el az álláig és onnan lefelé egészen a nyakán. Mintha végigszántották volna az arcát valami éles késsel. Könnybe lábad a szemem, sírni akarok. Mit tettek anyával? Miért csúnyították el a szép arcát? Anya a legszebb, miért csinálták ezt vele?
– Kevin ne sírj! Azért... – nagyot nyel, mintha próbálná leküzdeni a torkában lévő gombócot. Mintha levegőt is alig kapna.
– Apa hol van? – kérdezem.
– Apád jól van – elmosolyodik. – Azért tartottalak bent, mert... Ne haragudj miatta kicsim! Szeretlek! Apa is szeret. Apa jól van, most már. Nem akartam, hogy olyan csúnya állapotban lásd.
– A vérfarkasok voltak anya? Ők bántották apát? És téged? – aggódva figyelem anya arcát, odaszaladok, és magamhoz ölelem. Felemel, én pedig rácsimpaszkodok, mint egy kis maki.
– Igen. – Sóhajt. Mintha valami még mindig nyomná a lelkét. Annyi fájdalom van a szemében.
– Mi történt anya? Kérlek mondd el! – kérlelem könnyes szemekkel. Hol van apa? Látni akarom apát.
– Bells szüleiről van szó. Szóval... az történt, hogy... – Anya szemei is megtelnek könnyekkel, és csak ekkor veszem észre, hogy a piros és kisírt szemei teszik még fáradtabbá és szomorúbbá.
– Meghaltak, igaz? – kérdezem. Fogalmam sincsen, hogy honnan tudom. Csak tudom. És fáj. Hirtelen az egész világ sötét és gonosz, többé már nem úgy gondolok a vérfarkasokra, mint szimpla ellenségekre. Többé nem lesz olyan, hogy Bells-szel ketten maradunk otthon mesét (vagy horrort) nézni, amíg a szüleim Bells szüleinek segédkeznek.
***
– Hova mész? – kérdezi anya, miközben a fotelben ül, és egy sálat köd apának. A seb még mindig feltűnő a most már ráncos arcán. Elvigyorodok. A vállamra vetett sporttáskát ledobom az ajtó mellé, amíg felhúzom a bakancsomat. Furán néz ki, mivel alig fértem bele, így az egyik alsógatyát kívülről ráerősítettem a cipzárra.
– Beacon Hills nyüzsög a rohadékoktól. Túl sok időt vesztegettem el itt, az isten háta mögött. Rengeteg idő eltelt anya. Azt hiszem most már a támogatásotok nélkül is megoldom az életet. – Elvigyorodok, és bekötöm a cipőmet.
– Beacon Hills-t mondtál? – A mögöttem felszólaló hang édesapámé. Az öreg éppen egy puskát tisztítgat.
– Tudom. Tudom, hogy ott van – mosolyodok el. – Fogalmam sincs, hogy mennyit tud, de többé nem menekülök a fárasztó feladat elől. Az apja azt kérte, hogy vigyázzunk rá. Talán az ismerőseinkhez került, hogy ők odafigyelhessenek rá, de odamegyek. Nem elég a biztonság. Kinyírták a szüleit.
– Kevin ne menj a saját fejed után! Lehet, hogy nem akarnák, hogy a lányukra is ez a sors várjon – oktat ki apám közelebb lépve hozzám. Felállok a guggolásból, miután gondosan becsomóztam a cipőfűzőmet, hogy majd az életbe ne tudjam leverekedni magamról. Egy fejjel túlnőttem az öregen, így csak lefele tudok nézni rá.
– Leszarom! Indulok. A kocsiban vannak a felszerelések. Bocs apa – közlöm, kiveszem a kezéből a cigarettát, szívok belőle egy jókorát, majd visszanyomom a kezébe. – Elegem van ebből a helyből – sóhajtom körülnézve, és megindulok kifelé az ajtón. Hosszú út vár rám. Vajon mennyit változott a kicsi Pocahontas mióta utoljára láttam? Meg érdekelne az is, hogy Batman-nek hányszor esett már le a szeme.
– Mondjuk ő lány, biztos szebben bánt szegény plüssel – dünnyögöm halkan, és rálépek a gázra.