A hó hatalmas pelyhekben hullott, ellepve az autónk szélvédőjét. Gondterhelten tépkedtem a kabátom szélét, amiből már lassan kezdtek hullani a cérnák, ennek ellenére képtelen voltam abbahagyni. Mellettem, a vezető ülésén Nate halkan káromkodott, néha aggódva rám nézett, majd újra az elhavazott útra szegezte a tekintetét.
- Nate, azt hiszem, jobb lenne, ha megállnánk valahol és holnap utaznánk tovább, amikor eláll a hóvihar. - Bizonytalanul pislogtam rá, még mindig a kabátom szélét szaggatva, de ő hajthatatlan volt; megrázta a fejét és tovább hajtott, hiába látta az óriási "HOTEL" táblát az út szélén. Lemondóan sóhajtottam és visszatértem a cérnák tépkedéséhez.
Igazából fogalmam sincs, miért egyeztem bele, hogy elutazok Nate-el a nővéréhez karácsonykor. Nem alkottunk egy párt, és így nem igazán értettem, miért akar magával vinni... De kedveltem őt, és egyébként is, a szüleimmel akkor nem voltam a legjobb viszonyban, szóval miért ne utaztam volna?
A gondolatmenetemet a rádióban felhangzó Breathe Carolina dal, a Mile High Christmas törte meg. Igyekeztem a szavakra koncentrálni, David Schmitt hangjára... De a tekintetem minduntalan a szélvédőn túlra vándorolt, az egyre nagyobb hópelyhekre, és a mögöttük elvesző tájképre...
- Nate, kérlek, álljunk meg... A nővéred biztos meg fogja érteni, ha csak holnap érkezünk meg. - Egy utolsó, kétségbeesett próbát tettem arra, hogy lebeszéljem a további utazásról, de ő újfent nemet mondott. Arcomat a tenyerembe temettem, majd végleg feladva ezt a szócsatát, még gyorsan hozzátettem, hogy akkor legalább a biztonsági övet csatolja be... De kinevetett, majd rátaposott a gázra, én pedig tovább tépkedtem a cérnákat.
Az utolsó dolog, amire emlékszem, az a reflektorok éles fénye, ami marja a szemem és a fékek csikorgása, mikor Nate próbálja egyenesbe tenni a kocsit, ami megcsúszott a lejegesedett úton és most a fa felé tartott... Egyenesen a másik sávon keresztül.
A kisbusz a vezető oldala felől csapódott az autónkba, lelökve azt az útszéli árokba, egyenesen neki a fának, aminek tartottunk. A biztonsági öv széle a nyakamba vágott, a szélvédő ezernyi apró szilánkja sértette az arcomat, és mintha a jobb kezem sem tudnám mozdítani... Aztán megláttam a vért. Sok vért.
Nagy nehézségek árán sikerült legyűrnöm magamban a hányingert, és csak akkor fordultam Nate felé... És még a lélegzet is elakadt bennem. A kormányon feküdt, a homlokán éktelenkedő sebből folyt a vér, levegővételei szaggatottak voltak és nehezek. Nem mertem közelebb hajolni hozzá és megnézni, mit tett a másik oldalával az összezúzott ajtó... De azt tudtam, hogy biztos nagyon fájhatott neki. Hol van a telefonom ilyen helyzetekben, hol?! Lázasan kerestem át a zsebeimet, már amennyire ezt tudtam egy kézzel... De mikor a próbálkozásaim sorra sikertelenül végződtek, feladtam.
Homlokom a karosszériának döntöttem és a tekintetem Nate profiljába szegeztem. Szabad kezem megremegett, mikor a hajához emeltem azt és gyengéden végigsimítottam rajta.
- Ne halj meg, kérlek, ne halj meg... - Nem is próbáltam visszafojtani a könnyeimet, amik hamar összemosták az engem körülvevő világ körvonalait... Aztán elragadott a sötétség.