Kedves „Naplóm”!
Mint mindenki én is egy naplóba fogom leírni a gondolataimat. Hol is kezdjem? A legelejétől fogom kezdeni, ott pont jó lesz.
1996, márciusában jöttem napvilágra. A szüleim vadászok, így nem volt kétség az, hogy én is az legyek. Nem sokra emlékszem a gyerekkoromból, de azt tudom, hogy édesapám mindig  harcolni tanított engem. Nagyon szerettem harcolni, küzdeni, és nyerni. Bármit is csinálok, azt mindig százszázalékosan teljesítem, megszokásból persze, mert, ha egy farkast nem ölök meg hátba támad. Azt meg nem szeretném, hogy egyetlen csatában is veszítsek. Persze azért én sem vagyok legyőzhetetlen, más csatákban én is veszítek, de ha farkasokról van szó, ott nem szabad veszíteni, ezt megjegyeztem. A vadászás mellett igazán csak egy dolog érdekelt akkoriban, az, hogy miért a fiúkat szeretem? Amíg rá nem jöttem arra, hogy a velem megegyező nemet kedvelem, sőt szeretem, addig nekem is volt pár barátnőm, de soha nem éreztem azt, hogy igazán boldog vagyok a jelenlétükben. Valamilyen szinten boldog voltam mellettük, de nem az a boldogság volt amit most érzek Max mellett. Lassan két éve vagyunk együtt, kisebb-nagyobb veszekedésekkel. De melyik kapcsolatban nem veszekedik a két fél? Egyikben sem. Nem sok olyan ismerősöm van aki, olyan mint én. Úgy értem, hogy a fiúkért fordul meg az úton, és nem egy ilyen talpig mű cicababa után, akiknek az a legfontosabb, hogy akkora körme legyen, hogy egy papírt ne tudjon megfogni rendesen, és, hogy a cipője sarka legyen több 13 centiméternél ami persze rózsaszínben virít a többi pink cuccaik között, és még menni sem tudd benne. Na nekem az ilyenektől áll fel a szőr a hátamon, és nem jó értelemben. Lehetséges, hogy az ilyenek miatt szeretem a fiúkat. Ők, ha még melegek sem hordanak ilyen dolgokat, kicsit furán is nénének ki.
Egyik rossz tulajdonságaim közé tartozik az, hogyha valaki titkol előlem valamit, amiről én kéne tudjak, és nem tudok, kiakadok. Egyszerűen nem érdekel addig a pillanatig az a személy, amíg le nem nyugszom. Hogy ne bántsam az érintett félt, inkább elmegyek egy nagyot sétálni, és hagyom, hogy a gondolatok a fejemben cikázzanak. Majd miután lenyugodtam elnézést kérek, mert hát én ilyen vagyok, mindenért bocsánatot kérek. Max tudja, hogy mi vagyok, és mégis szeret. Amikor vele vagyok, minden megváltozik, szeretem, és ezt ő is tudja. De van bennem két kis lakocska, az egyik az ördögöcske ami mindig azt suttogja, hogy kérdezzek rá, hogy mi is ő valójában. Az a kis angyalka pedig azt, hogy várjak amíg ő elmondja. De nem fogja, érzem. Valószínűleg attól fél, hogy bántani fogom, de őt soha nem tudnám bántani. Igazából még én sem vagyok teljesen biztos abban, hogy az amire gondolok, de az eléggé furcsa volt, hogy pont egy teliholdkor mondja le az egyik randinkat, ami lehet véletlen egybeesés is, de ennek nagyon kevés az esélye. Nem tehetek mást, csak várok, hogy magától elmondja, de ha ő nem teszi meg ezt a lépést, nekem kell megtennem. Előbb-utóbb úgy is rájövök mindenre.
Mára ennyi, majd még jelentkezem.