Nem szabad remegnem, nem szabad, így nem küldenek ki a pályára. És ha mégis? Nem kéne besülnöm, nem lehet, hogy a csapat miattam veszítsen! Á, inkább ne is küldjenek ki. Nem tenne jót a nem létező imidzsemnek. Vagy az arcomnak. Scott miért ilyen nyugodt? Ez valami farkas-dolog? Teljesen abnormális, semmi kézremegés, térdrázkódás, izzadás, meg ilyen emberi dolgok. Pff, emberi. Minek is áltatom magam, Scottban már nincs semmi olyan, ami ne lenne köthető a vérfarkasokhoz. Komolyan, szerintem Beacon Hills-ben már csak én és az elbűvölő Lydia humánus. Erről jut eszembe. Vajon ott lesz ő is a meccsen? Talán megint biztathatna. Vele nyerném meg játszmát. Vagy ne. Ne, meg se jelenjen a pályán, vagy akár a környékén, még összeesnék mindenki szeme láttára. Vajon... vajon odarohanna hozzám, kiáltaná rémülten a nevemet? Úgy aggódna értem, mint Jacksonért? Leborulna mellém, és sírva csekkolná a pulzusomat? Ó, maga lenne a Mennyország! Persze, csak ha nem halok bele. Illetve, ha belehalok, akkor szó szerint kerülök a fellegekbe. De Lydiáért bármit.
- GYERÜNK, KIFELÉ MINDENKI! - kurjant egyet Finstock, mire a nagy remegésben is összerezzenek.
Kiráz tőle a hideg. És egyébként is, miért ordítozik mindig? Talán tornáztatja a halántékán futó ereket. Annyiszor dagadtak már ki, hogy szerintem simán elbírnának egy tehervonatot.
Remegő végtagokkal hagyom el az öltözőt, majd gyors támaszt találva leborulok a kispadra.
- SZEDD ÖSSZE MAGAD, BILLINSKI! - az edző hangjának kilométerhiánya van. Pechemre pont az én hallójáratomban lett kedve futkározni. - Pályára, mit üldögélsz még?! GYERÜNK!
Figyelmen kívül hagyom, hogy a bal fülem elvesztette a hallóképességét. Arcomra fagy az izgatott grimasz, és lassan hátrafordítom a fejem. Finstock arca meglepően közel ijesztget.
- Mi? Mármint én? Één? - mondom egyre hangosabban, és egyre nagyobb vigyort láttatok. Úristen! Játszom, már másodszorra! Az edző bízik bennem! Sztár lettem! - Stiles Stillinski a pályára kerül! Whoo, whoo! - kiáltom önkívületi állapotban, miközben felállok, kezemet az ég felé emelem.
- Micsoda, ki kerül pályára? - szalad össze Finstock szemöldöke.
Azonnal kijavítom magam. Biles Billinski. Ez az én nevem. Felpörögve kirontok a pályára, örömittasan körbefordulok, hogy minden  néző jól lásson. Sípszót hallok. Kezdődik. Elhelyezkedés. Most megnyerhetem a meccset. Újra büszke lesz rám a világ legcsodálatosabb eperszőke teremtménye. Népszerű leszek. Imádni fognak. Csapatkapitány leszek. Lydia velem fog járni. Meg fogom kérni a kezét. Igent fog mondani. Össze fogunk házasodni. Lesz egy közös házunk. Születik annyi gyerekünk, amennyit szeretne. A gyerekek felnőnek, lesznek unokáink. És végül, egymás kezét szorongatva fogunk felmenni a fellegekbe.
- Ne, még ne! Ott maradt a hálóm! - behúzom a nyakam, mikor a tömeg elkezd fújolni.
Sietősen rohanok a kispadhoz, ahol felkapom az ütőt, és visszaspurizok a helyemre. 3, 2, 1. És kezdődik.