~ 1 éve
Fintorogva fordulok előre, miután újra fülembe hasít a mögöttem várakozó dzsip dudájának hangja. A lámpa zöldre váltott. Morgok egyet, majd némi töprengés után lehúzom az ablakot, majd megvillantom középső ujjamat a türelmetlenkedőnek. Ezután a gázra taposok, hagyom, hogy Beacon Porfészek Hills tájai elmosódott vonalakká váljanak; látni sem akarom az unalmas épületeket, melyek szerintem saját maguk, vagy egymás látványától olyan szürkék. Grimasz kerül arcomra, akárhányszor elsuhan mellettem egy-egy terület, az a nevetséges gimnázium, a rideg kórház, vagy valamilyen lakótelep. Ebben a városban talán csak a temető izgalmas. Úgy gondolom, ez nagy szó, hiszen a sírkert az, ami olyan marad, amilyen, és egy-két új temetésen kívül a leginaktívabb hely. Azt hiszem, ennyi lenne ez az ingerszegény, szalonnához hasonló elnevezésű kisváros.
Halk sikkantást hallatok. Tehát ilyen lenne, amikor a filmekben csak bámulják a fegyvertartót, eszük ágában sincs elmenekülni? Visszavonom a "Mit bambulsz? Rohanj már!", és ehhez hasonló mondataimat, melyeket néha ostoba módon a képernyőmön álldogáló színészeknek kiáltottam. Bár közelemben nem látok pisztolyt, és (tudtommal) nincs, akinek szándékában áll meggyilkolni engem, elég számomra a tény, hogy vagy kétszázzal haladok egy útszéli fémkorlát felé. Mit bambulsz? Rohanj már! - motyogom magamnak, de félő, hogy ez nem segít. Csak száguldozom. Egy méter van hátra. Újra felsikoltok, sikerül rávennem a kezemet, hogy elfordítsa a kormányt. Azzal az erővel meg is rántom a kéziféket, és egekben repkedő pulzussal konstatálom, hogy az engem idegesítő, hirtelen megálló autósok bőrébe bújtam, akik az utat súroló kerekek zajával töltik be a környéket. Heves lélegzéssel  vetem az ülés támlájára a hátam, remegő kezekkel bámulom a szélvédőn át a betonra festett sávelválasztó vonalakat. Az imént majdnem elvesztettem nem is olyan drága életemet. Mi lett volna, ha nincs erőm elkanyarodni? Itt hagyhatnám ezt az unalmas várost. Talán új életet kezdenék. Nem is tudom, szerencse-e, vagy éppen pech, hogy nem törtem át a korlátot, és nem zúgtam le a hegyről. Fejemet megrázva próbálom rábeszélni magam arra, hogy az életet mindenkinek meg kell becsülnie. Még azoknak is, akiknek a sors Beacon Hills-t választotta otthonául. Miért érzem úgy, hogy nekem ez nem fog menni?
Gondolataim forgatagából a telefonom csipegése röppent ki. A csöndben fülsüketítőnek hangzó jelzés hallatán összerezzenek, egy kis időbe telik, mire rászánom magam arra, hogy előhalásszam az anyósülésen pihenő táskámból a mobilomat. Egy új üzenet. Nyugtalanul nyelek egyet, majd megnyitom az SMS-t. "Hol vagy? Húsz perce várunk rád! - Apa". Zaklatottan fújtatok egyet, és szépen lassan a kormányra helyezem a kezem. Fenének van kedve behajtani az erdő kellős közepére, várva valami "fontos megbeszélnivalót" a szüleivel. Nem igazán érdekel mondandójuk. De komolyan. Ha nem valami olyasmit jelentenek be, hogy "Elköltözünk!", vagy "Értelmet kap az életed!", hidegen hagy.