Nem tudom mit csináljak. Eddig mindig le tudtam magam beszélni arról, hogy elmenjek hozzá, de most, hogy itt áll előttem, egyre nagyobb késztetést érzek arra, hogy sikítva a nyakába ugorjak.
Persze sosem tartoztam a sikítósok közé, most mégis szívesen megtenném. Már az is megnyugvást ad, hogy látom őt. Látom, hogy jól van, és semmi baja, ez pedig megkönnyebbülést hoz számomra. Kis idő után újra érzem a zsongást, az izgulást, és... a szerelmet. Igen, még mindig szeretem, jobban, mint valaha, és őszintén... nem tudom, meddig bírom még, hogy ne csókoljam meg, vagy ne omoljak boldogan a karjai közé.
Az utóbbi időben elég sok időt töltöttem azzal, hogy a szobám négy falát bámultam, és azon gondolkodtam, hogy mit rontottam el... mi miatt kellett ezt kapnom a sorstól. Az életemben az egyetlen biztos pont Scott volt, és most ő is kisétált belőle, a saját hülyeségem miatt. Szerintem is baromság volt így eltaszítanom magamtól, de... félek, hogy ha újra összekeveredünk, azzal veszélybe sodornám a többiek életét is. És soha nem voltam olyan, hogy a saját igényeimet helyeztem előtérbe. Bár néha azt kívánom, bárcsak így lenne... talán úgy sikerülne megtalálni a boldogságot.
Tudom, hogy az alfák gyűlnek, sőt, itt vannak a városban, és simán kinézem belőlük, hogy Scott fenyítésére, hogy csatlakozzon hozzájuk, engem, vagy a szeretteimet is veszélybe sodornák. Hiszen nekik nem számít semmi... csak a saját igényeik.
Nyugodt válasza egy kicsit bosszant... vajon neki nem hiányoztam? vagy... szerzett magának valaki mást helyettem, és már túl is lépett? Akármennyire is szeretném feltenni neki ezeket a kérdéseket, nem lehet.
- Nem szabadna itt lenned. - hogy miért? Azt nem tudom. De a kérdését muszáj volt kikerülnöm. Tudom, hogy nem normális, ha minden apró neszre ugrok, de nem tehetek róla. A rejtélyes gyilkosságok, és az alfák a városban kihozzák ezt belőlem.
Zavartan lépek egyik lábamról a másikra, nem tudom, hogy mit tegyek... Fura, hogy az utóbbi időben, amíg nem találkoztam vele, rettentő sok dolgot szerettem volna elmondani neki, most pedig, hogy itt van előttem, teljes életnagyságban, nem tudok egy szót sem kinyögni. Remélem ő azért tud valamit kezdeni a szituációval, mert én nagyon nem... a csend pedig kezd irtó gáz lenni.

Egyre rosszabbak a nappalok, az éjszakák, pedig teljesen kibírhatatlanok. Nappal látom Allisont boldogan, mosolyogni Lydiával, vagy legalább is én azt akarom elhitetni magammal, hogy boldog. Így tudom megállni, hogy odamenjek hozzá és elmondjam neki, hogy mennyire hiányzik. Az éjjeleim pedig azzal telnek, hogy álmatlanul forgolódom és nem tudok aludni órákig, de ha mégis csak őt látom álmaimban, valaki mással boldogan. Emiatt sem keresem és próbálok egyre kevesebbet gondolni rá, még ha nagyon nehéz is. Nem akarom még jobban romba dönteni az életét, hiszen a nagyapja is és az anyja is miattam halott, plusz a nagynénje is. Most egy iszonyatosan szemét embernek érzem magam emiatt.
Már elegem van a szobám rabságából, az egyforma 4 falból, ezért elindulok sétálni. Már vagy ezerszer rendeztem át a szobám, pakoltan szét, majd össze, de már mindenhogy unalmas volt, el kellett onnan szabadulnom. Anya éjszakai műszakban dolgozott, így gondoltam beviszek neki valamit enni, aminek persze nagyon örült és egyből arról érdeklődött, hogy mit szeretnék tőle. Nem akartam semmit, már megváltoztam, meg fogadtam, hogy jobb tanuló leszek és rendesebb gyerek, mint amilyen valaha volta. Persze nem a kitűnő tanulói címre hajtok, vagy arra, hogy mindenkinék jobb fiú legyek, csak arra, hogy egy fokkal jobb legyek, mint voltam.
Miután elindulok a kórházból, nem tudom merre menjek, így csak hagyom, hogy vigyen a lábam arra amerre akar. Most se a biciklim, se a motoromat nem hoztam, mert most egy kis sétálásra volt szükségem. Előjött rajtam, hogy kilóméter hiányom van, vagy valami ilyesmi, a fene se tudja. Menet közben próbáltam kiverni a fejemből Allisont és minden vele kapcsolatos dolgot, de valahogy nem ment, mert minden apró dologról egy vele kapcsolatos emlék ugrott be. Szinte már betegesnek éreztem, hogy szinte csak ő jár a fejemben még akkor is, hogyha olvasok, vagy tanulok.
Nem figyelve az útra valamire rálépek ami egy faág lehetett és reccsen, de nem foglalkozom vele, míg egy kés pengéjével és Allisonnal nem találom szembe magam. Basszus észre sem vettem, hogy itt van, pedig illata már most betöltötte az orromat.
-Én csak benéztem anyához majd elsétáltam ide.-válaszoltam gyorsan és nyugodtan kissé indulatos kérdésére. Azt hiszem kicsit jobban oda kell figyelnem, mert ha most nem Allison lenne itt, lehet már én sem lennék itt, pedig még szeretnék élni egy ideig. -És te mit keresel itt azzal a késsel?-tudom, hogy nem hagyott fel a vadászattal, de azért óvatosabb is lehetne, mert ha most, csak egy járókelő jönne erre, tuti szívrohamot kapna.

Nem bírom tovább. Látnom kell őt. Meg kell őt érintenem. Átölelnem. Megcsókolnom. De nem lehet.
Rettentő nehéz... Nehéz távol tartani magam Scott-tól. Próbálom azt mutatni, hogy erős vagyok, de... nem megy. Még mindig szeretem őt, de ha újra együtt lennénk, azzal veszélybe sodornám sokak életét... Nem mintha maguktól nem csinálnának elég bajt.
Az alfák érkezése miatt most fokozottan figyelek, mindig van nálam valami fegyver, legyen az kés, puska, vagy íj. Bár az utóbbit nem könnyen lehet elrejteni. Valamint féltem a barátaimat, és a családom hátramaradt részét. Minkét társaság nyakig benne van már ebben a vérfarkas dologban, így félő, hogy valamelyikőjüknek baja esik.
De nem bírok tovább ücsörögni, mert ilyenkor annyira... haszontalannak érzem magam. Mennem kell valahová, hogy kitisztítsam a fejem, és elmúljon az az érzés, hogy nem tudok Scott nélkül élni.
Nehéz... nagyon nehéz minden egyes újabb napot nélküle végigcsinálni. A legegyszerűbb az lenne, hogy boldogan rohanok újra a karjai közé, de... nem. Muszáj kibírnom.
Idegesen, és letörten állok fel az ágyamról, normális külsőt öltök magamra, egy kést bújtatok a pulcsim ujjába, hiszen jobb félni, mint megijedni, és már indulok is.
Fogalmam sincs merre megyek... Csak megyek. Valami elhagyatott helyen vagyok, fogalmam sincs hol, valószínűleg a semmi közepén, de nem baj... Pont ez kell nekem.
Lassan sétálok egy farönkhöz, és ülök le rá, majd a fejemet a tenyerembe hajtva mélyen sóhajtok egy párat.
Egyedül érzem magam. Mintha... a lelkemnek az egyik felét kitépték volna, és ellopták. Nevetségesen hangzik, de komolyan gondolom. Nem érzem magam biztonságban nélküle. Sőt, kezdem azt hinni, hogy Scott nélkül semmit nem ér az életem.
Halk recsegés üti meg a fülemet, mire a szívem hevesen kezd el dobogni, szinte másodperc pontossággal ugrok fel, és rántom ki a ruhám ujjából a kést, de a szám is tátva marad attól, akivel szembetalálom magam.
-Scott? Mi a fenét csinálsz te itt? - indulatos szavaim idegesen hagyják el a számat, és a fegyveremet azonnal leengedem, és visszahelyezem az eredeti helyére, majd az orrnyergemet masszírozva hajtom le a fejem. Akármennyire is próbálom elkerülni, nem sikerül. A fenébe!