Néha az ember egyáltalán nincs megelégedve magával. Eltűnne, azt kívánja hogy elnyelje a Föld. Az árvaházban rájöttem, nem tudunk azon változtatni kik vagyunk, csak azon akik lenni akarunk. Ha szabad mondanom, nekem ebbe most nincs beleszólásom. Vadásznak nevelnek. Nem rossz dolog ez, csak szívesen lennék normális.
Normális. Lehet egyáltalán ezt a szót definiálni? Részemről biztos nem. Szerintem mindenkiben van egy kis furcsaság, ami különccé teszi, érdekessé. Valljuk be, ha több diákot ismernék a suliban, valószínűleg alkothatnék meggyőzőbb véleményt is. De sose voltam az a hirtelen barátkozós típus.

Ha lelencek között nő fel az ember megtanulja zárva tartani a száját és akkor beszélni miután végig gondolta a dolgokat, azután cselekedni miután bukás mentes a terve. Mivel nem voltak igazi szüleim sokáig visszahúzódó lettem, az a fajta megfigyelő típus. Csendben megvártam a veszekedések végét, ha kellett kimondtam amit gondolok. De valahogy sose éreztem át amikor a többieket érte fájdalom. Mintha belőlem hiányozna ez a kis darabkája az élet nevű puzzle-nek. Talán...sose létezett bennem ilyen.

Ahogy a folyót bámulom elkapok egy gondolat menetet. Miért nem a szüleim neveltek fel? Miért mondta a vér szerinti apám 3 évvel ezelőtt James-nek, hogy fogadjanak örökbe? Olyan megfejthetetlennek tűnik az egész. Aztán itt van ez a nagy vadász-gyülekező? Annyi kérdést vet fel, hogy mi történik már megint, miért nem tudhatok róla, miért csak gyakorolok, amikor elég ügyes vagyok, hogy megvédjem magam.
Talán...csak túl sok a miért...a dolgok mélyébe kéne ásnom magam.

Kisebb szívrohamot kapok, ahogy kizökkentenek a majdnem avatár állapotomból. Nagy sóhajtva pillantok fel rémiszgetőmre...Aki nem is néz ki annyira rémisztően. Annál inkább..
-Persze...ülj csak le. - vonok vállat. Megvárom míg elhelyezkedik, akármennyi időt is vesz igénybe. Szépen megfigyelem, mint valami rossz profilozó. Már mint én érzem úgy magam. Őt pedig ismerem. Vagyis láttam már párszor. Azt hiszem a rendőrfőnök fia...mindig is ott legyeskedett amikor "állattámadás" történt. Persze nem ő volt az egyetlen. Én is sokat akartam megtudni, de mindig zsákutcába jutottam. Vajon ő mennyit tud?
-Mit keresel itt ilyenkor? Mindjárt sötétedik és újabb áldozata lehetsz a rejtélyes állattámadosnak? - fordulok felé aranyos mosollyal. Ha már itt vagyunk, miért ne üthetnék két legyet egy csapásra. Megismerni egy új embert és kideríteni amit csak lehet.

Mi a jó istenért kell mindent megváltoztatni?! Egyik percben majd kiköpöm a tüdőmet haza felé annyira sietek az iskolából -hamarabb is itthon lettem volna, csak elzárást kaptam - , mert arra készülök hogy elkéstem az edzésről, aztán kiderül, hogy drága jó mostoha apám törölte, mert ki kell javítania pár esszét. KOMOLYAN?!
Persze, az ember tervez Isten meg mindig új szabályokat hoz és bemutatja csinos kis középső ujját az életednek. Ennyi, ez van, megtörtént ezt kell szeretni. James annyival elintézte a dolgot, hogy majd pótoljuk máskor. Ha én mondtam volna ezt, minden bizonnyal kint állnék pár farkas előtt semmi fegyver nélkül. Miért mindig a családfőé a döntő szó?
Akármennyire is felhúzta ezzel a kis incidenssel az agyam, nem volt merszem szembe nézni vele. Még mindig jobban szeretek csendben meghúzódni, mint biztosan veszteni egy családi veszekedésben. Ebben az öcsém a jobb, inkább ráhagyom, amint haza ér az edzésről.

Két bosszankodás és hangos morgolódás között átöltöztem. A szobám olyan mintha lecsapott volna egy tornádó, az előtt egy cunami és földrengés is kísérte volna. Kész káosz. Egyszerűen nehezen találom meg azokat a ruha darabokat, amik még jók lennének a nap további részére. Maradok az egyszerű feketénél és színes felsőnél. Ahová készülök, nem kell kiöltözni...épp hogy el akarok rejtőzni. Véleményem szerint pont megfelelő helyet választottam.

Amióta az eszemet tudom, mindig is a szüleimet akartam megtalálni. Egészen addig amíg be nem fogadtak Monroe-ék. Addig csak Cassidy voltam, a kis árva, aki még a szüleit sem ismeri. Most én vagyok a kissé furcsa csaj a suliban, az idegesítően csendes, érzelemmentes lényével és pofátlanul igazságos kérdéseivel. Az életem, ennél már nem is lehetne hülyébb. Ennek fejébe itt van a "munka" is, ami egy formán megerőltető és szórakoztató. Épeszű ember azt kérdezi: hogy lehet szórakoztató mások után rohangálni az erdőben, akik nem is igazán emberek, végül elfogni őket aztán... A végétől függetlenül, ha az ember érzelmileg nem kapcsolódik az eseményhez, még élvezheti is.

-Elmentem, majd jövök. - halk kiabálással jeleztem távollétem kezdetét és kizúgtam a hátsóajtón. Beállítottam egy igen pörgős számot, headset-be. Máris kezdőthet a kis túra a folyóig. Az út egy részét kocogtam. Igaz farmerben nem annyira kényelmes mint gondoltam, de ez így veszett.
Amikor odaértem, már majdnem vacsora idő volt, szóval kissé éhezve, de letelepedtem a partra és próbáltam relxszálni.
A víz tükrén meg-megcsillatn a lenyugvó nap egy-egy sugara, míg a fodrok tova robogtak egymást kergetve.
"Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba", Lao-Ce vagy Kung-fu-ce. Valamelyik nagy öreg ezt mondta. Akkor ez azt jelentheti, hogy ami megtörtént megtörtént, másodjára biztos nem úgy sül el, ahogy először. Remélem valahogy így van ez az iskolai napokkal is, mert a mai borzalmas volt. Először irodalom órán kapnak azon, hogy nem csinálok mást sem, csak rajzolgatok, majd kémián kapok elzárást mert segítettem a mellettem ülőnek. Csodálatos.