Jennifer and me

Kíváncsivá tett vajon mit tudott a vőlegénye, ami ekkora bajba keverte. Nem akarok rákérdezni, hisz egy nem lenne fer, hogy én kikövetelem a titkait én meg nem mondok neki semmit az enyéimről, kettő nem akarom, hogy megint erre gondoljon. Hisz végre felszabadult és valamennyire boldogabb. Tudom milyen lehet neki sok idő után megint e réginek lenni. Én is elvesztettem valakit aki nagyon fontos volt számomra, nem család szinten, de akár lehetett von az is. Nekem is megvolt a magam szerelme, akit az én önző dolgom miatt lelte a halál. Azt sem tudok magamnak megbocsátani, bár ő azt mondta, hogy nem haragszik nekem mégis fáj. Soha nem fogom elfelejtetni, de megpróbálok eleget tenni annak, hogy soha többet nem leszek ilyen senkivel. Senkit nem akarok olyanná tenni amilyen én vagyok. Ha itt az ideje elmondom neki, hogy ki iy vagyok valójában. Ha úgy dönt elhagy mert megijed hát legyen, legalább életben marad. De ha mellettem marad, akkor annak én csak örülök.
Hát elég sok közös van bennünk az biztos, talán ez jó jel. Talán valamilyen téren sikerül vele kijavítom azokat a hibákat, amiket régebben elkövettem. Szerintem ő nagyon jó partner ahhoz, hogy segítsen benne nekem.
- Hidd el nem az elűzésem lesz a célom. - rámosolygok és felállok.
Szerencsére egy kicsit sikerült lenyugodnom és nem a maradék családom hülyeségein agyalok. Viszont vissza kellett mennem hozzájuk, hs csak otthagytam csapot-papot, mert elegem lett. Kirohantam, mint valami bolond és szó nélkül el jöttem ide, ahol találkoztam Jenniferrel.
Azonban amikor megkérdezte, hogy hazakísérem e szívesen válaszoltam igent.
- Haza kísérlek szívesen, most úgy sincs dolgom. - mosolyogtam majd megcsókoltam. Megfogtam a kezét és elindultunk a tóparton. Csak mi ketten, minden gond és í múlt nélkül. Nem is lehetett ennél jobb ez a nap.

Derek Hale & Jennifer Blake

Fogalmam sem volt, hogy miért pont most, és miért pont így sodorta a sors az életembe, de egy dologban biztos voltam. Nem akarom elveszteni sem az érzést sem a lehetőséget egy kis boldogságra. A titkaink ellenére jól kijöttünk, s bizonyos idő eltelte után talán én is felfedek egy két olyan titkot, amitől lehet, hogy pszichiátriára valónak gondol majd. De ezzel most nem foglalkoztam. A jelen pillanatok, a naplemente fényei, és a bennem rejtőző boldogságon kívül semmi más nem érdekelt.
-Micsoda közhelyesen hangzó bölcsesség. Pedig sokszor igaz.-ismerem el, hiszen fele annyira közhelyes, mint a bal lábbal kelés. Az ágyamról mindig bal lábbal lépek le. Várjunk csak...Lehet, hogy ezért alakul ilyen roppant szerencsésen az életem. Kár, hogy nem hiszek benne, ahogy a babonákban sem.
Nem hazudtam, amikor azt mondtam, neki megnyíltam. Sok ideje először éreztem azt, hogy a gátlásaim és z előítéleteim csökkennek valaki felé, és őszinte tudok vele lenni egy bizonyos mértékig.
-Hát egy valamire jó a tanár szakma, ha nem is a jó fizetés reményére. A türelmet, a toleranciát valamint a kitartást erősíti. Na meg persze a hiú remények és a jóhiszeműség fejlesztésére.-vonok vállat, hiszen a tanári munkám során ezen kívül maximum arra tanított meg az élet és a szakma, hogy hogyan ne higgyek el semmi mesét és hogyan jöjjek rá egy-egy hamis igazolásra. -Bár jelen pillanatban azt hiszem nálam irányodba a türelem, a bizalom és a tolerancia játszik szerepet. Csupa pozitív értelemben.-mosolyodom el, és ismételten csak azon kapom magam, hogy a gondolataim mélyen szántóbbak lesznek, és én magam sem tudom, hogy mire bölcselkedem annyira.
-Mondjuk úgy, hogy én is voltam kicsit szerelmes. A vőlegényem levágott végtagokkal és fejjel végezte. Titkai voltak előttem, amit mikor el akart mondani megölték. És sajnos a titkait így is megtudtam, és az óta úgy érzem az emberek ufó dilemmája semmi hozzám képest.-csúsznak ki belőlem a szavak olyan érzelemmentesen, mintha a vőlegényem egy hazudozón kívül semmit nem jelentett volna nekem. Pedig ez nem igaz. Szerettem, a haláláig mellette voltam. De azért a mai napig gyűlölöm, hogy oly sok idő keresztültömte a fejem mesékkel.
-Szóval azt hiszem...Maradjunk annyiban, hogy mind a ketten kelőképp defektesek vagyunk az érzelmeink kimutatása és a környezetünk védelmében. Bár hiszem, idővel ez meg fog változni. Minden csak hozzáállás kérdése. Ha bízunk a másikban, idővel megoldódnak a dolgok, a titkokra pedig így is úgy is fény derül. Persze ha addig nem üldözzük el a másikat.-húzódik ajkaimra az utolsó mondat után egy aprócska, féloldalas mosoly.
-De ne rágódjunk ezen.-állok fel, hiszen a nap sugarai nem sokkal a víztükör felett vannak. -Bár nem lakom messze innen, és lustaságomról sem vagyok híres...Ha kocsival vagy elvinnél egy darabon? Ha gyalog, elkísérnél? -bököm végül ki a kérdést, miközben a táskám újra a vállamra csúsztatom, és még egy utolsó pillantást veszek a vörösesen izzó napkorongra. A színe valósággal megfesti a környezetét is, így az embereket, akik narancssárgás fényben úszva sétálgatnak, kezükben fagylalttal, esetleg kutyát sétáltatva.
-Persze ha mára eleged volt belőlem, mehetek egyedül is.-vonok vállat nemes egyszerűséggel, bár semmi kedvem nem volt hazabolyongani.


/Otthonok/Blake ház/

Jennifer and me

Ha az őszinteségről beszélünk eszembe jut, hogy én nem vagyok őszinte hozzá. Nem mondtam el, hogy ki vagyok és, hogy ki az akivel ő ilyen jól elbeszélget. Neki fogalma sincs róla, hogy ha valaki feldühít képes vagyok vadállattá válni és a fogaim sem akkorák,mint ahogyan ő látja. A szeme nem ilyen, amilyen, amikor farkassá válok és az arcom nem hasonlít annak a Dereknek az arcára, akit most lát maga előtt. Rossz volt titkolózni előtte és nehéz. De egy téren jó volt, nem kellett erről a világról beszélgetnem, hisz ha elmondom neki, akkor lesz egy pár kérdése, amit biztos, hogy föltenne és nekem válaszolnom kellene rá. Akkor már megint egy olyan téma lenne fent, amit én nem akarok. Tudom, hogy önzőség, de amíg elvagyunk így is, akkor minek bolygassam az életemet és az övét olyan titkollak, amiket valószínűleg nem akart tudni.
- Azért izompacsirta nem vagyok, csupán gondolkozok és ez sokkal többet ér, mint az erő. Tudod, többet ésszel, mint erővel. - mondtam neki és büszke voltam a bölcs megszólalásomra.
Nem szoktam okoskodni, mert nem akarom, hogy azt higgyék, hogy túlságosan én akarok lenni az, aki megmondja, hogy mit csináljanak. Én csupán irányítok, de nem parancsolok, ami nem egy és ugyanaz számomra.
- Remélem mindig meg tudsz nekem ennyire nyílni és nem fogsz eltávolodni tőlem. Sok embert elüldöztem magam mellől, régebben nem voltam ilyen. Sokkal jobban éleztem az életet, de azt hiszem be nőtt  fejem lágya. - sok minden vezetett oda, hogy nekem meg kellett érnem a feladatra, hogy vezető legyek. Már nem voltam az a kisgyerek, akinek nem volt felelősség tudata. A falkám megtanított sok mindenre, amiért hálás vagyok nekik és most én adom vissza nekik ezt.
- Voltam már igazán szerelmes, de megjártam vele, így ha kicsit távolságtartó vagyok annak az oka és nem a te hibád. Csak gondoltam ezt jobb ha tudod. Nem akarom, hogy azt hidd nem kedvellek, csak nekem ilyen a természetem és elég nehéz lesz megváltoznom. - lehajtottam a fejemet és a szerelemre gondoltam. Vajon miért van az, hogy ha valaki szerelmes nem tud uralkodni a szívverésén Annyira fura  dolog és mégis annyira szép a szerelem. Fáj ha vége van de amíg tart gyönyörű is lehet de egyben szörnyű is.

Derek Hale & Jennifer Blake

Derekkel mintha más lett volna, és a tipikus ismerkedős témák kivesézése számomra egész szórakoztató volt. Nem tudtam ez a kapcsolat, sőt ez a beszélgetés hová fog kilyukadni, de minden erőmmel azon voltam, hogy ne riasszam el magamtól. Eddigi életem túl magányos volt és unalmas, hogy ezt a lehetőséget a boldogságra csak úgy elszalasszam. Nem mellékesen tudni illik, végre boldog voltam. Sok ideje már nem éreztem így, és nem akartam újra elfelejteni milyen is ez.
- Nyugi, nem foglak kiröhögni izompacsirta.- mosolygok akár egy tini, de ez jó. Jó, mert őszintén boldog vagyok, és hihetetlenül furcsának érzem, hogy csak így beszélgetek valakivel, aki talán, sőt biztosan többet jelent egy barátnál.
- A sör még jöhetne, a meccs annyira nem az én világom. De nem vagyok, az a kikapom a kezéből a távirányítót, ha olyat néz, ami engem nem érdekel típus. De igen, ez így normális.- vonok vállat, hiszen senki nem tehet róla, ha valamit nem szeret. Pont ezért különböznek az emberek. Mennyire unalmas lenne, ha mindenki példának okáért focit bámulna naphosszat. Na meg persze a különböző érdeklődési körök teszik lehetővé, hogy az emberek társalogjanak, esetleg egy jó, egészséges vitába bonyolódjanak. Vita alatt nem egymás agyonverését, és fejének leüvöltését értem.
A lenyugodni térő Nap előhozott belőlem pár kellemes emléket. Pár kellemes, de szomorú emléket. Viszont a gondolat, hogy erre emlékszem megnyugvással töltött el.
- Ugyan, én sajnálom. Nem traktállak az emlékeimmel feleslegesen. Felejtsd is el, amit mondtam. - kimondva kicsit érzéketlennek hatott, amit mondtam, de nem tehettem róla. Ezek az én emlékeim, nem pedig az övéi. Természetes, hogy rá nem úgy hatnak, mint rám. Ezzel nincs is semmi baj.
Félszegen ránéztem, amikor rám nézett, és újra elmosolyodtam. Kezemmel óvatosan megérintettem arcát, és közelebb húzódva hozzá egy hasonlóan óvatos csókot nyomtam ajkaira.
- Remélem, tudsz róla, hogy rég nem voltam ilyen őszinte senkihez. És rég nem éreztem azt, amit most érzek.- mondom, mikor elhúzódok tőle, s kezem újra magam mellé nem teszem.

Jennifer and me

Azt hiszem, hogy kedves és értelmes nőre találtam Jennifer személyében. Olyan, mint minden lány, de mégis annyira más. Minden pasinak megvan a maga szerelme akit különlegesnek lát. Míg másoknak ugyanaz a nő átlagos. Nos én nem tartom nagyon különlegesnek, de pont ez a szép benne. Olyan átlagos de mégis más, ami tetszik benne. Tényleg nem sokszor hall az ember olyat, hogy egy nő szeret boxolni. De ennek ellenére nem szeret focit, ami jó jel. A két ellentét, azt hinné az ember aki szereti a küzdő sportot valamennyire kedveli a focit. D elehet, hogy ez az én elképzelésem és nem is így van Én nem úgy nőttem fel ahogy mások így lehet hogy mások az elképzeléseim egy nőről, mint egy átlagos pasinak. Nekem nem több az elvárásom sőt. Jobban szeretem ha egy nő olyan kedves és szép. De ha nem is szép legalább olyan életet él, amit minden ember érdemelne. Nincs benne túl sok kaland de nem is dög unalom az élet. Olyan életet, amire én vágytam, amikor még fiatalabb voltam. Talán nem is akkor vágytam rá, de akkortájt lehetett.
Azonban most, hogy Jenniferrel vagyok annyira nem hiányzik az élet, amiben nincs semmi gond. Nem vágyok az átlagos életre, talán jobb így nekem. Az is lehet, hogy ez a nő megadhatja nekem azt az életet amire vágytam, legalább egy kis ideig amíg vele vagyok. Nem kell semmi olyanra gondolnom ami fáj és ez nagyon tetszik.
- A golyót még megemelem, mint látod jó erőben vagyok, elgurítani ismét menni fog de a célzás. Hát az az amit kicsit pontosítani kell. - vallottam be, hogy igazából nem az erővel van itt a gond, hanem a gyakorlatban nulla tapasztalattal. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire a bowling fogja lekötni egyik szabad percemet.
- Kevés olyan nőt ismerek, aki leül a férjével focit nézni a kezében sörrel. Egy nőnek nem is kell kedvelnie annyira a focit. Szerintem így a normális. - vigyorgok rá, majd bekapom a fagyit, mert a nagy gondolkodásban elfelejtettem, hogy a kezemben van és nem nagyon nyaltam bele.
- Szép is a naplemente. Szerencsés vagy, hogy ilyen lehetőséged volt. - mondom, bár nem tudom miért. Vajon vigasztalni akartam vagy csak úgy kijött, mert tényleg ezt gondoltam.
- Sajnálom, nem akartam semmit mondani, csak kijött. - nem akartam visszaemlékezni a régi időkre, ahogy valószínűleg ő sem. Inkább gyorsan kivertem a fejemből és Jenniferre néztem.

Derek Hale & Jennifer Blake

A könyv és az olvasás téma, azzal a feltételezéssel -ami ugyan csak az arcára volt írva-, hogy azt hiszi a szakmám miatt is hegyi beszédet fogok tartani az olvasás fontosságáról. Pedig eszem ágában sem volt ilyesmi. A dákjaimnak is azt mondtam és mondom mindig, olvasson, ha van ideje. De az olvasás alatt a történet megértése sem elhanyagolható, nem mellékesen a tanulsága.
Végül elkezdtem beszélni arról, én mit szeretek és mit nem. Először a sport témába vetettem bele magam, ami kissé meglepő információkat tudósított rólam.
-Tudtommal nincs műkörmöm, ami letörjön. A fizetésemből pedig, nem panaszkodásképp, de nem igazán futná még arra is. És egyébként is, a küzdősportok többsége igen jó feszültséglevezető. És kikapcsolja a gondolatokat is.-bököm végül ki a lényeget, hogy miért szeretek jobban ilyen féle sportot űzni. A futástól ráz a hideg is, mióta pár éve találtak egy széttépett futót.
Kedvenc színészeim, és filmjeim röviden elemeztem, de a színészek témát nem hagyta szó nélkül. Végül is, álmodozni szabad nem?
-Nem épp a Jack-et alakító énje miatt szeretem. Tehetséges színész. Statham pedig a maga filmjeiben igen jól alakítja a jó és rossz fiú közötti átmenetet.-kezdek neki, majd fürkésző tekintettel nézek rá.-Ugyan már. Ne mond nekem, hogy egy-két színésznőt nem engednél be a hálódba. A pasik is képesek elég érdekes színésznőkkel fantáziálni.-vonok vállat. Volt egy vőlegényem, akivel ugyan ezen vitatkoztam jó sokszor. Azoknak a vége az lett, hogy az aznap esti tévéműsorból mit nézzünk. Soha nem értünk a téma végére.
A film, színész téma után jött a szórakozás, és fényezve magam, megemlítettem a bowlingot. Elnevettem magam, és hasonlóan boldog hangon szólaltam meg.
-Tökéletesíted? Az pontosan mennyi időt vesz majd igénybe? Már meg tudod fogni a golyókat, és gondolom a gurítás is megy. Célozni pedig tudni kell.-kacsintok rá egy féloldalas mosoly kíséretében. Tény, nem voltam verhetetlen, de elég jól ment a játék.
Homlokomon egy ránc jelenik meg, ami összevont szemöldökeimnek köszönhetően lett úrrá arcomon.
-El se hinném, hogy férfi vagy, ha nem szeretnéd a focit. Egyedül a világbajnokságok utolsó meccsét vagyok hajlandó megnézni. De nem mondanám azt, hogy utálom, csak nem az én világom.-nőből vagyok ennyire, úgy vagyok vele, hogy aki ért hozzá, az szereti, aki nem, az pedig ne szólja le csak azért, mert neki nem a kedvence.
Nem akartam felhozni a nemrég történteket, de biztos voltam benne, hogy elég erős pofonokat tud adni, ha arról van szó.
-Mikor kicsi voltam, a nagypapám mindig kihozott ide megnézni a naplementét. Azt mondta, ilyenkor édesanyám meglátogat minket, és ránk mosolyog. -jut eszembe egy emlék, s szinte érzem, ahogy mindketten mögöttem állnak. Egy halovány, de fájdalmas mosoly húzódik ajkaimra, s ahogy a Nap koronájára pillantva rájövök, mennyire hiányzik nekem az öreg. Erről sem meséltem még soha senkinek, de nem is akartam Dereket ezzel traktálni.
-Ne haragudj, nem akarlak az életem unalmas pillanataival traktálni.-mosolygok rá őszintén, haloványan, de boldogan.

Jennifer and me

Tudtam, hogy nem fog kiakadni az olvasás témán. Csupán csak viccnek szántam. De egy kis részem sajnálja, hogy nem tud többet olvasni. Biztos sok könyv van, ami lekötné a figyelmemet. Ha lenne időm talán két hónap alatt sikerülni kiolvasnom legalább 3 könyvet. Annyira nem rossz átlag, ha figyelembe vesszük, hogy gyakran elkalandozok az adott eseményről.
Emlékszem régen kötelező volt elolvasnom a Legyek ura című könyvet. Nem igazán nyerte el a tetszésemet. És nem is sikerült elolvasnom időben mert annyira nem kötött le, hogy amikor elolvastam egy kisebb részt, már azon gondolkodtam, hogy vajon mi kényszeríti az írót, hogy ilyen borzalmas dolgot leírjon és kiadja. Aztán a másik ami még szörnyű, hogy valaki szereti az ilyen könyveket és a olyan kiadó, ami képes arra, hogy kiadja. Na ez az ami miatt én nem vagyok túl gyors olvasó. Belemélyedek a legkisebb részletekbe, azokba is amik nincsenek benne a  könyvben. Valamilyen téren ez ó dolog, hisz jó jel afelől, hogy tudok gondolkodni, e mégis olyan fura, hogy a történet helyett máson gondolkozok olvasás közben.
- Fura kevés olyan nő nemű embert ismerek, aki szereti a küzdősportokat. Mindig azt hittem, hogy ti inkább odavagytok a fitneszért mintsem a boxért. - inkább viccesen mondtam, mintsem komolyan. De azért a véleményem tényleg ez volt és a tapasztalatom is ezt sugallta.
- Azzal mindig is tisztában voltam, hogy a csajoknak nagyon bejön Johnny Depp és Orlando Bloom. De hogy Jason Statham miért olyan híres a körötökben nem fogom megérteni. Az első kettő még oké, Vicces, ahogy a kalózos filmben játszanak. De Nem tudom mit esztek rajtuk színészet terén. - ezek olyan dolgok, amiket egy férfi soha nem érthet meg, de van amikor már nem is próbálkozik egyszerűen csak kimondja amit gondol. Én s így tettem. Nem állt jogomban kiröhögni, hisz mindenkinek megvoltak a maga ideáljai. Nekem is voltak, de nem mondtam ki hangosan, jobban szerettem ezeket a színésznői ideákat megtartani magamnak.
- Verhetetlen vagy bowlingban? Hát azt majd meglátjuk. egyszer kihívlak egy versenyre és elveszted azt a híres verhetetlenségedet. - mosolyogtam és miután kimondtam utána esett le, hogy nekem annyira nem is megy. Csak valamiért kimondtam. Persze tudok játszani, de profi nem vagyok. de sose késő fejlődni. - Legyőzlek miután tökéletesítettem a játékomat. - tettem hozzá, hogy nehogy az első közös játékunk során megverjen és azt mondja, hogy én megmondtam.
- Viszont amit én szeretek az nem küzdő sport, hanem inkább olyan fiús sport. Nem hinném, hogy kitalálod, inkább el is mondom. - mondtam ironikusan. Melyik nő ne tudná, melyik sportért van oda az összes pasi. - Szeretem a focit, igaz nem igazán játszok, de ha játszok, akkor nincs kegyelem. - hát igen aki tud az tud. És én közéjük tartozok, azt hiszem.

Derek Hale & Jennifer Blake

Tudtam, hogy a pasiknak a fizetés téma a haláluk, így gyorsan kihasználva egy percre lankadó figyelmét, a pénzt a pultra tettem, és már ki is léptem az ajtón. Semmi kedvem nem volt vitatkozni ilyen apróságon, hiszen nem egy vagyonba kerülő dologról volt szó. Viszont éreztette talán, hogy nem vagyok hajlandó elviselni minden pasi dolgot. Szerettem, ha egy kicsit terem van, és néha-néha például én fizetek.
Elárultam, mikor végzek, s ahogy láttam, vette a célzást. Oké, nem vagyok a puccos, elcsépelt romantikus dolgok híve, de azért a randik többségét nem a meggyőzésre, az érvelésre, és a sírásra szeretném elhasználni. Inkább arra, hogy megismerjem annyira, amennyire megnyílik.
-Hidd el, soha nem voltam még ilyen komoly.-nézek rá, de ezt nehéz elhinni úgy, hogy arcomon hatalmas mosoly ül.
Kezdtem magam úgy érezni, mint egy éretlen tini, aki életében először randizik, és jobb híján ez a téma is megteszi a csend elkerülésére. Pedig egyik sem volt igaz. Nem voltam már éretlen tini, és mivel semmit nem tudtam Derekről, jobbnak láttam az alapoknál kezdeni.
-Ezt meg se hallottam. Derek, először is nem a diákom vagy, hanem egy felnőtt férfi, akinek már vannak önálló döntései. Másodszor, ha hegyi beszédet akarnék tartani az olvasásról, kiállnék egy színpadra és megtenném. -nézek rá komoly szemekkel. Nincs ideje olvasni? És, akkor mi van. Manapság az is csoda, ha valaki a tévé műsort újságból nézi, nem interneten vagy a teletextet használva.
-Harmadszor pedig, nem te lennél az első, akinek a kezébe adnék egy könyvet, hogy ne csak nézegesse, olvassa is. -ő messze az átlagon felül teljesített. Az volt a borzalmas tény, hogy egesekre rákenik a diszlexia lehetőségét, holott lehetséges, hogy elég gyakorlással sokkal jobban menne neki az írás olvasás. Csak erre nagyon sokan lusták.
-Könyvek terén kedvenceim nincsenek, inkább egy két klasszikust neveznék meg, akiknek szeretem az írásait. Fogadjunk, hogy ez alatt nem Stephen King-et értenéd. Pedig az ő például egy ezen kedvencek közül.-árulok el egy "hatalmas" titkot, s pont ez a tény az, ami mosolyt csal arcomra.
-Szeretem a küzdő sportokat, és verhetetlen vagyok bowlingban. Utálom a gyaloglást, mint olimpiai sportágat, mert nem sok értelmét látom. Nem értek a kocsikhoz, de azért egy izzót vagy egy villanykörét ki tudok cserélni.-még egy célzás, nem vagyok béna. A fagyi utolsó falatját is megeszem, a tölcsér hangos roppanással végzi a számban.
-Filmek terén nem, inkább színészek terén vagyok igen válogatós. Mondjuk Johnny Depp-et, Hugh Jackman-t, Jason Statham-t vagy Robert Downey Jr-t nem dobnám ki az ágyamból.-kacsintok rá, miközben akarva akaratlan elnevetem magam, mert mintha egy pillanatra megvillant volna a szeme. Na jó, lehet, hogy csak képzelődöm. Minden esetre talán rájön, magas nálam a mérce, és holmi modortalan üresfejű nem került közel hozzám sem a mindennapokban, sem azon túl.

Jennifer and me

Egy ilyen rossz napnak nagyon hamar jó vége lett. Bár azt, hogy ki fizeti a fagyit, arra egy kicsit érzékeny vagyok, de ez esetben nem tudtam mit tenni. Jennifer sokkal gyorsabb volt mint én, de ezt még megbeszéljük.
Kikértük a fagyit és elindultunk visszafelé. Onnan ahol ma találkoztunk. Nem tudom, hogy jó vagy rossz dolog volt idejönni hozzá. Számomra mindenesetre jó a jövőt meg nem firtatom már megint. Inkább a mának élek.
Sajnos nagyon sokszor megfogadtam már, hogy nem foglalkozok a jövővel, de nem megy. Mindig van valami ami miatt idegeskedhetek. Ha nem a falka tagok csinálnak valamit, akkor jönnek az Alfák. Nem tudom mikor tudtam utoljára kikapcsolódni.
Tetszett, hogy Jennifer olyan témát hozott fel, amiben nincs szó a titokról és azok felszínre hozásáról. Nagyon jól tudta, hogy nem akarom elmondani és úgy látszik tisztába i tartja a kérésemet, amiért nagyon hálás vagyok neki. Nem szeretnék nemet mondani neki, ebben az esetben, akármennyire kedves akarok lenni, nemet kéne válaszolnom.
- Holnap a suli előtt találkozunk, és elviszlek valahova. A többi legyen meglepetés. - mondtam és leültem mellé. Nem szoktam érzelgős dolgokat csinálni. Talán még soha nem ültem le a mólón senkivel sem fagyizni, mer ez nemén vagyok. Alig ismerek magamra. nem tudom, hogy mi hozta ki belőlem ezt. Lehet, hogy tényleg szerelmes lennék? Nem tudom egyenlőre nem akarom kideríteni, hogy mi az amit a szívem érez. Egyenlőre maradnék annál, hogy kedvelem ezt a nőt és szeretnék több időt vele tölteni. Hátha segít elfelejteni a múltat. Szerencsére neki is jól jön egy kis támasz így kölcsönösen segítünk egymásnak, ami jó dolog.
- Most komolyan a kedvenc színemre vagy kíváncsi? - mosolygok. Lehet, hogy jó a téma viszont nem akarok folyton magamról beszélni. De azért egy-két dolgot elmondok majd inkább ráterelem a figyelmet.
- Oké, hát szeretem a kék színt, de nem vagyok válogatós. Nem igazán van időm olvasni. - sütöm le a szemem, hisz egy irodalom tanárnőnek ilyet bűn mondani. Az olvasásra ugyanis mindig kéne, hogy legyen ideje az embernek. A művel és tanít.
- A filmek terén sem vagyok otthon, de a szerelmes filmek kizárva és a vígjáték sem a kedvencem ezeken kívül mindegyikkel ki vagyok békülve.  De már sok volt rólam ma a szó. Mi van veled? Miket szeretsz? Gondolom könyvek terén sorolhatnád órákig. - mosolyogtam és belenyaltam a fagyimba.

Derek Hale & Jennifer Blake

A kezdeti nehézségek ellenére, egész jól alakult a dolog. Tény, hogy már délután volt, de a nap még közel sem volt a horizonthoz, viszont csak úgy öntötte magából a meleget. a felhők eltűntek az égről, s a tóparton sétálókból is több lett.
-Az tökéletes lenne.-vonok vállat mosolyogva, kezem a kezébe csúsztatom, és már el is indulunk a faház felé.
-Ha minden jól megy, és a tanári kar létszáma nem csökken, akkor az ebédem már az iskolától távol elfogyaszthatom. Tehát olyan fél egy felé. -válaszolok kérdésére, és remélem veszi a kis célzásom. Nem vagyok haspók, de szerettem enni. Ez van.
Az épületben fele annyira volt meleg, mint a tó partján, de a kellemes hűsölésből nem akartam órákig tartó megfagyást csinálni. Az eladó, egy viszonylag fiatal fiú volt, aki amikor megfordult az egyik volt diákom személyével azonosult.
-Üdv Ms. Blake.-mosolyog rám, mire gesztusát én is viszonozom, köszönök és mosolygok eggyet, majd a hűtőpultra nézek.
-Egy citrom lesz és egy...-nézek Derekre, hogy ő mit választ.
Miután megvagyunk, az árat a fiú kezébe nyomom, még mielőtt szó érné a ház elejét fizetés téren. Amikor kilépünk, újra megcsap a kellemes meleg, és egyből a móló felé indulok. A fagylaltom hűsítő ízével nem bírtam betelni, így a lehető leglassabban nyalogattam azt, kiélvezve minden falatját. A mólóra lépve megnyikordult a fa szerkezet, de már hozzászoktam a zajához. A végére sétálva újra helyet foglaltam, és a csillogó víztükörre néztem. Fejem Derek vállára döntöttem, és így folytattam a fagylaltozást.
-Vesézzük ki a felszínes dolgokat? Mármint mi a kedvenc színed, könyved, zenéd. Vagy van valami más ötleted?-kérdezem, és arcára pillantok, felemelve fejem válláról. Fogalmam sincs, mi az a téma, ami nem lohasztja le újra a hangulatot, de igyekeztem elkerülni azt a részt. Túl nyugodt és átlagos volt ez a pillanat. Azon kaptam magam, hogy a fagyi a kezemre olvad, de még mielőtt tovább csöppent volna, lenyaltam a kezemről. Éreztem, hogy a tölcsér másik oldalán is kifolyik, s akár egy durcás kislány felhorkantam, de nem hagytam, hogy legyőzzön egy gombóc fagyi.

Jennifer and me

Igen én és ő. Nem tudom mennyire nyerő ötlet, de nagyon is így érzem, hogy az. A mostani helyzetben legalábbis biztos vagyok abban, hogy nagyon jól döntöttem. Boldog és ez a lényeg. Amíg nem esik bántódása nem érdekel semmi. Márpedig nem hagyom, hogy valami baja legyen. Vigyázni fogok rá, ahogyan a falkámra és remélem, hogy sikerül szeretnem őt és nem vette el a kedvemet a tragédia egy újabb szerelemtől.
- Nem akarok ártani és nem is fogok. - mosolyogtam, amikor meghallottam a szívverését Valamiért sokkal jobban lettem és vidámabb is attól, ahogyan hallottam hogy mennyire boldog lett hirtelen.
- Mit szólnál ha mind a két dolgot megejtenénk. Elmegyünk a fagyiért majd leülünk a mólóra és itt nyaljuk el.- tetszett az ötlet, hogy vele lehessek egy kicsit, de sajnos tudtam, hogy az időnk nem véges, így a mai napnak is vége lesz egyszer. De nem akartam arra gondolni.
Amikor a kezeink egymásba csúsztak elmosolyodtam és elindultunk a fagyis felé. Látszott rajta, hogy boldog. Vagy az tette boldoggá, hogy ehet egy finom fagyit vagy én. Akár mi is volt az nem érdekelt, a lényeg, hogy vidámnak látom és nem annak a szomorú, magába fordult lánynak, aki eddig ölt ott a mólom.
- Holnap mikor végzel? - kérdeztem hátha megejtetünk holnap is valami hasonlót remélem nem jön közbe semmi bár az én életemben ezt soha nem lehet tudni.

Derek Hale & Jennifer Blake

Nem tudtam, rosszul vagy jól érvelek. Elérem e amit akarok, amit kivételesen tényleg, igazán akarok, vagy nem, és inkább az ellenkezője valósul majd meg. Reménykedtem, s bíztam benne, nem feleslegesen teszem. Nem akartam egyedül lenni, és túlélni a napokat. Élni akartam, boldognak akartam tűnni, és a boldogság érzését s szívesen birtokoltam volna hosszabb ideig. Félni attól féltem, hogy csalódást okozom Dereknek.
Fejem mellkasának támasztva mintha a külvilág megszűnt volna. Nem akartam mást érezni mellette, csak ezt a nyugalmat, és biztosságérzetet. Nem voltam magányos, kétségek között hánykolódó. Nem gondolkodtam, cselekedtem.
-De nem fogsz elveszíteni. És akár önző, akár nem önző dolog, inkább vagyok veled, mint nélküled. Fogadd el, így van.-szívom be a levegőt, s ajkaimba harapva elmorzsolok egy mosolyt. Boldog voltam, ha nem is felhőtlenül, de rég óta először igazán boldog.
Amikor ajkaink újra összeforrtak, egyszerre rázott ki a hideg, s öntött el a melegség, s kissé mintha elemelkedtem volna a földtől, kiszálltam volna a testemből, csak lebegtem. az érzés nem a csók hevességétől fogott el, hanem forróságától és őszinteségétől.
-Ha őszinte akarok lenni, melletted biztonságban érzem magam. Tudom, hogy nem akarsz ártani nekem. -nézek szemébe, s kezeimmel elengedem mellkasát, elhúzódom tőle.
-Tehát ez egy első randi?-kérdezem őszinte mosollyal arcomon, mely boldogságom hírnökeként is felfogható.-Azt hiszem egy fagyi jól esne.-pillantok a tóparton lévő kis faházikó felé, mely előtt nagy betűkkel olvasható a fagylalt szó. Szemeim akár egy gyereknek, úgy csillognak. Kezem tenyerébe csúsztatom, és a tény, hogy fele akkora kezem van, mint neki elmosolyogtat.  Ujjaim övéi közé fűzöm, s bármennyire próbálom boldogságtól kalimpáló szívem lelassítani, nem tudok úrrá lenni rajta.
-Persze, ha nem rajongsz az ötletért, akkor visszaülhetünk a mólóra, és csak úgy beszélgethetünk is.-hagyom rá a döntést mosolyogva kiejtve a szavakat.  
A lényeg, hogy most ne tűnjön el nekem. Csak egy kis időt akartam vele tölteni, még mielőtt úja úrrá lesz rajtam a szokottnak mondható hangulatom és a gondolataim fogságába esek. Mert erre nem vágytam most, a legkevésbé sem. Ki akartam használni az alkalmat arra, hogy boldognak is érezzem magam, ne csak annak gondoljam.

Jennifer and me

Talán benne lennék egy kapcsolatba és nem érne csalódás. Lehet, hogy csak amiatt nem vagyok képes beleszeretni senkibe, mert félek, hogy elveszítem, mint annak ideén azt a bizonyos lányt, akiért annyira odavoltam Lehet hogy nem is az a legfontosabb, hogy Jennifernek ne legyen semmi baja. De én nem vagyok ilyen így csak remélni merem, hogy a belső lelkivilágom nem műve velem ilyen szörnyűséget.
- És ha azt mondom én lennék a legboldogabb ha ez beteljesülne. - nézek magam elé. - a mellkasomnak támaszkodva nyugtatta magát. Míg én a közelségétől leltem nyugalomra. Tudom, hogy buta szerelem tehet csak ilyet, de azt hiszem megint megtörténi. Csak félek a csalódástól, ami minden szerelemet utolér egyszer. Legyen az halál vagy megcsalás. Nem akartam, hogy egy tragédia tönkretegye az életemet. Lehetséges, hogy ez a nő megváltoztatja a múltamat. Persze ez képtelenség de jó lenne ezt hinni és nagyon erősen hinni benne.
- Én ugyanazt érzem, amit te, de a lelkem ne hagy nyugodni. Voltam már igazán szerelmes és annak nagyon csúnya vége lett. Félek attól, hogy elveszítelek és, bár ez önző dolog, ha nem vagy az enyém nem is veszíthetlek el. - Már rám nézett és kérlelt, amire én nem tudtam ellenkezni.
- Nem kell kérned. Nem tudok ellenállni a szívemnek. - mondtam és az állát megfogtam majd lassan magamhoz híztam és megcsókolta. Olyan forró csók volt az. Bár rövid volt és nem is olyan szenvedélyes, mégis olyan volt, mintha az első csókom csattant volna el.

Derek Hale & Jennifer Blake

Nem tudom, mit gondolt, s ha így folytatja, nem is fog érdekelni. Megjelenik, megment, megcsókol, majd sajnálja, és holmi tipikus kifogással megpróbál lerázni. Mondta volna azt inkább, hogy ronda vagyok, mint a bűn, az kevésbé fájt volna.
Megfordultam, és elindultam a náddal szegélyezett sétány felé. Már az sem érdekelt volna, ha vízbe veti magát, vagy csak egyszerűen odébb áll Ha ennyire nem akarja a dolgokat, akkor ne cselekedjen pont az ellenkezőképp.
Veszek egy mély levegőt, amikor meghallom lépteit, és a fának dőlve igyekszem összeszedni magam. Megtörlöm arcom, és tekintetem rá emelem.
-Mintha magam ismételném. Hát nem érted, hogy csak egy esélyt szeretnék? Nem látsz a jövőbe, fogalmad sincs róla mi fog történni. Mi fog történni velünk. Azt mondtad nem szeretnél miattam aggódni, és nem szeretnéd, hogy bajom essen. De abba nem gondolsz bele, hogy a nélkül is bármikor bajom eshet, ha nem vagyok veled. Kiszámíthatatlan a környezetünk, sőt maga az élet is. -mondom, s az a célom, hogy belássa, mindenféleképpen bajban vagyok. Így vagy úgy, de utolér az, amit láttam, amiről tudok.
-Kérlek. Csak próbálj nem erre gondolni. Egy kis ideig zárd ki a külvilágot, és felejtsd el azokat a szörnyűségeket.-lököm el magam a fatörzstől, és akár egy szomorú kislány az apjához úgy bújok mellkasához. Hallom szívverését, légzését, és azt kívánom bár ne lenne ilyen nehéz ez az egész. Ne lenne ilyen nehéz az élet. Egyik kezem óvatosan izmos hasára teszem. Érzem, ahogy megnyugszom, ahogy arcomról felszáradnak a könnyek. Mégis nehéznek érzem magam. Túl nehéznek.
Fogalmam sincs róla mit kellene mondanom, vagy tennem, hogy elhitessem mindkettőnkkel, ez így jó. Mert bár jó volt, de kétségek és titkok között hánykódva nem vagyok benne biztos, ez a dolog működne e. De, ha meg sem próbáljuk, ki sem derül, esélyt sem adunk rá, hogy megtudjuk.
-Kérlek.-suttogom, és elszakadva mellkasától nézek fel szemeibe, s szívverésem újra felgyorsul. Utáltam az érzést, hogy nem befolyásolhatom a jövőt, és azt is utáltam, hogy ilyen bonyolultak a dolgok.

Jennifer and me

Most hülye voltam, beismerem. Nem fogok tiltakozni ellene, mert nincs értelme. Ő szeretne velem lenni és én is vele. De valamiért a nem engedi a bennem lakozó félsz. Előjött, pedig általában nagyon jól elrejtőzik.
Felhíztam és mérges rám, amit nem csodálok. Egy olyan szöveg nem nyugtatja meg, hogy nem nekem való. Tudom, hogy nagyon is de.
- Megmentettelek, mert senki nem érdemli meg, hogy egy magam fajta széttépje. Nem akartam, hogy úgy végezd, mint a városban sokan. Sok embert öltek, meg az én fajtámból. Az emberek között is vannak, olyanok, akik jobban szeretnek ölni és vannak, aki még a vértől is félnek. Tudom, hogy nem tudod, miféle lény vagyok, nem tudhatod, miről beszélek. De értsd meg ha más lett volna ott őt is ugyanúgy megvédtem volna, mint téged. De veled találkozni öröm volt az életemben és teher is. Mert ha velem vagy az egyenlő azzal, hogy veszélyben vagy. Ezt meg kell értened. - mondtam, majd már csak a hátát láttam, amin elindult a bozótos felé.
Már kellemes volt az idő, de szerencsére a szúnyogok jelét sem mutatja, hogy elő akarna jönni. Utáltam őket és most nincs a helye annak, hogy azokkal is harcoljak. Harcolok én eleget ezzel a nővel. Megérte harcolnom vele, mert őszintén megvallva sokat jelentett számomra.
- Lehet, hogy szabad nő vagy és a döntéseket 100%-ban te hozod, de én meg egy olyan férfi vagyok, aki nem sodorja veszélybe, azt akit szeret. Nem szeretném ha miattam bajod esne. Talán önzőnek találsz emiatt, de nem érdekel, amíg biztonságban tudlak. - bár nem felém volt az arca éreztem a szívverését.
Utána mentem, mert nem akartam egyedül hagyni ilyen lelki állapotban. Én vagyok az akinek most isikerült elrontanom a kedvét Nem vagyok magamra büszke. Talán nem is kellett volna ide jönnöm hozzá. A legegyszerűbb az lett volna ha soha nem is találkozunk. Egyikünk sem szenvedne feleslegesen. Pedig most azt tesszük, mint fiatal korunkban. Szenvedünk egy szerelem miatt. Olyan szerelem miatt, ami még nem következett be és senki nem tudhatja, hogy mi lesz belőle, ha valaha kiteljesedik.
- Nem akarlak bántani. Féltelek, ott belül valami meghalna bennem ha veled történne valami. Régen éreztem így és akkor is nagyon rossz vége lett. Félek valakibe beleszeretni és félek valakitől, aki szerethet. Attól tartok ha megszeretem megölöm vele. - mondtam mellé állva. Hallottam, hogy kicsordultak könnyei, így puhábbra vettem a hangomat és kedvesebb lettem vele.

Derek Hale & Jennifer Blake

Néha azt kívántam, bárcsak gondolatolvasó lennék, és ki tudnám teríteni mire gondolnak az emberek. Most is így éreztem. Semmit mást nem akartam volna tudni, csak azt, hogy miért tol el magától, és miért várja el, hogy én ezt csak ilyen egyszerűen lenyelem. Jogom volt dönteni a jövőm felől, hogy kinek szeretnék a közelében maradni.
Kicsit feladtam a harcot, és hagytam, hogy előtörjenek belőlem az érzéseim, a gondolataim, és immár nem hagytam szó nélkül elutasítását. Ennyi volt, nálam is elszakad néha a cérna.
-Itt nem az a kérdés, hogy szeretnék e, hanem, hogy akarok e. És mellékesen a válaszom igen lenne, még ha ez neked nem is tetszene.-adom tudtára döntésem, meg kissé ingerülten is. Látom arcán, a kedélyállapotunk ismételten ugyan olyan. Mind a ketten a saját igazunk akarjuk bebizonyítani, és meggyőzni a másikat arról, hogy felnőttek vagyunk, döntéseket kell hoznunk, és ezeket meg is tudjuk választani.
Egy szó nélkül hallgatom szavait, arcom érzéketlenül, szemeim dühtől csillogva merednek rá, és próbálom megértetni magammal, hogy miért csinálja ezt. Védeni akar, de nem tudja, hogy saját magamtól én sem tudom megvédeni magam, és éppen így esek csapdába, és kerülök bajba.
-Felnőtt nő vagyok egy szabad országban. Vannak rossz és jó tulajdonságaim, döntéseim. De viselem mindennek a keresztjét, és nem félek belevágni az ismeretlenbe. Az a te szíved, nem az enyém. Szenvedtem eleget, a szívem pedig jó ideje nincs már eredeti állapotában.-jegyzem meg, hangom meggyötörté, arcom szomorúvá válik, de tekintetemmel továbbra is ölni tudnék.
-Nehezedre esik elfogadni a döntésem? Akkor elmondanád, hogy mégis miért mentettél meg? Mert lássuk be sok mindent láttam, és hiába próbálsz befolyásolni, tudom, mit láttam. De ha akkor otthagytál volna, most nem állnánk itt, és nem próbálnál meggyőzni arról, hogy egy buta, döntésképtelen tyúk vagyok. Szóval ha ekkora kolonc a döntésem, máskor hagyj azoknak a szörnyetegeknek a marka között, és talán ezzel le is tudod a gondod.-kapom fel lábamra a cipőm, és elindulok a tó melletti sétányon. Út közben kiesik a táskámból az eddig nagy becsben tartott könyvem, de nem érdekel, bevágok a gazzal és bozóttal benőtt elhagyatott sétányra, és dühtől dübörgő szívem megpróbálom lenyugtatni. Végül lábaim feladják, s én egy fának támaszkodva temetem arcom kezeimbe, s mély levegők kíséretében próbálom csillapítani kicsorduló könnyeim. Utáltam sírni, utáltam ezt a helyzetet, és még jobban utáltam, hogy feleslegesen áltattam magam.
Amikor meghallom a lépéseket, lehunyt szemmel veszek egy mély levegőt, de nem nézek a hang irányába.
-Tényleg nem érted, hogy bárhogy is döntesz engem szúrsz hátba. Így előbb, mint utóbb, és még csak a lehetőséget sem adod meg, hogy máshogy alakuljanak a dolgok.-hangom csendes, inkább suttogó, de szomorúságom jól hallható benne.

Jennifer and me

Most megbántottam, amit a legkevésbé akartam, Talán jót akarok, de nem mindig sikerül jól is cselekednem. Soha nem bántam túl jól a nőkkel ezt nem vitatom. De nem hittem volna, hogy ilyen hatást keltek belőle. Ő is és én is tudjuk, hogy nem jó ha egyedül vagyunk, de együtt sem menne. Folyton csak félteném és ezt is tudja. Nem tudom hirtelen miért lett ennyire ellenszenves ha mindennel tisztában van.
Tudom, hogy buta pasi duma, hogy nem vagyok neki való, de ebben az esetben teljesen igaz és nem is érdekel, ha a szívem ellenkezik. Itt és most ez nem az érzelmek pillanata. Eddig hagytuk, hogy azok vezessenek, de most véget vetek neki, mert ha tovább fajulna, már jobban fájna ellenszegülni a szívnek.
- Te szeretnél örökös veszélybe élni mellettem? - fakadtam már ki én is, mint valami védő. Tudom, hogy ha ellenszenves vagyok vele, akkor szomorú lesz és talán összetörik, de nem esik baja. Eközben az én szívem is darabokban heverne, amit soha senkinek nem vallanék be, még saját magamnak se.
- Válassz Jennifer! Döntsd el mit akarsz. - mondtam, mintha tényleg arra várnék, hogy elmondja a választ, amitől tartok. Biztos szereti a veszélyeket, izgalmas nőnek tűnik, ah egy kicsit kivirul, de ez több egy laza vidámparki izgalomnál. Ez az élet egy játszma, amit bármikor elvehet egy magamfajta farkas.
- Ha tudod, hogy védeni akarlak, miért nehezíted meg így is a dolgomat? Szerintem szenvedett mindkettőnk eleget az életben, ezt nem kell még jobban megnehezíteni. Nem sodorlak bajba, ha a szívem szakad bele akkor sem. - és bevallottam egy tényt, amit soha nem tettem volna. A szavak csak úgy jöttek ki a számon és nem tudtam megállítani őket. Ilyen ha én kiakadok és most kiakadtam.

Derek Hale & Jennifer Blake

Fogalmam sem volt róla, hogy amit teszek, teszünk, amit akarok és akarunk az helyes e vagy helytelen. A szívem hevesen vert, s azt kívánta, ne szalasszam el a lehetőséget, z agyam viszont egyre-másra azon járt, hogy épp a titkaink miatt nem működne ez a dolog. Bármi is legyen kettőnk között. Talán nem éreztem magányosnak magam. Talán most nem, de ki tudja, mit hoz a jövő.
De nem tudtam megállni, és az agyammal cselekedni. Hagytam, hogy a szívem, ha csak pár percre is, de kiélvezze a helyzetet. A csókja mintha megperzselt volna, de az érzés amilyen hamar jött, olyan hamar ment is. Nem tudtam, sírjak vagy nevessek, amikor hátrébb lép tőlem, de a szívembe mintha készt szúrtak volna, s hírtelen újra a tudatom volt az, amivel gondolkodni kezdtem. Végighallgatom, amit mond, nem felelek. De szemeim megváltoznak. Szinte érzem, ahogy egy érzéketlen szobor arcát öltöm magamra, s szemem pedig nem kedvesen, hanem dühtől izzva pillant rá. Hiába mosolyog, az én hangulatom ezektől a szavaktól inkább negatív, mint pozitív irányba változtak.
- Tudod, tanárként elég sok mindent eltűrök. Még a hazugságokat is, hiszen én is abban élek minden nap. De már meg ne sértődj, azt nem viselem el, hogy a szemembe hazudjanak úgy, hogy esélyt sem adnak arra, hogy én döntsek.- törnek elő belőlem a szavak, s ha eddig szívverésem a boldogságtól dobogott oly hevesen, most a dühtől dörömbölt mellkasomban hangosan.
- Ha esélyt sem adsz rá, hogy eldöntsem nekem mi a j, akkor mégis, hogy várod el tőlem, hogy egy sajnálommal, és a „nem vagyok neked elég jó” pasi dumával megelégedjek?- lépek hozzá közelebb, kezem ökölbe szorul, s ha nem is akarom megütni, tudat alatt lekeverek neki egy hatalmasat.
- Hogy lehet valaki annyira önfejű, és érzéketlen, mint te?- teszek fel ironizáló kérdést, s kezem a szívére teszem.- Ez nem hazudik, és a szemed se. Védeni próbálsz, de most éppen annyira kínzod saját magad, mint amennyire engem.- veszem el mellkasáról a kezét, és hátrálni kezdek. Két-három lépés, majd szemeim lehunyva mély levegőt veszek, és elmorzsolok egy könnycseppet. Akár egy tinédzser állok a tó partján, valami isteni csodára várva, ami megkönnyíti az egész életem. De csak nem jön az a csoda, az életem pedig inkább romokban, mintsem épülőfélben van.

Jennifer and me

Sajnálom magamat és sajnálom Jennifert is. Valamit érzek iránta és nem annyira pozitív dolog az én életemben. Nem lehetek szerelmes, de még barátokat sem szívesen szerzek, mert azzal, hogy velem vannak bajba sodrom őket. Ez a csók, azonban sokkal többet jelentett nekem, mint kellett volna. Nem jelenthet nekem semmit ez a nő, mert akár a halálát is bebiztosíthatom vele. Így inkább hátrébb léptem miután megcsókolt, de nem tudtam mosoly nélkül hagyni a megjegyzését. Tudom, hogy tanárnő, de ő az a tipikus jó tanárnő, ahogy láttam. Nem csak tanít, de élvezi is s tudja is a dolgát.
De nem tartott sokáig a mosolyom, mert a biztonsága fontosabb volt. Itt nyilvánosan semmi képen, sem vállalhatom fel azt, hogy vele vagyok. Nem láthatja senki, hogy esetleg barátság van köztünk. Lehet, hogy egy kicsit paranoiás vagyok, de akkor is veszélyes. Tudják, hogy mi kell nekik és nem számít milyen módon de megszerzik és én ennek nem vagyok a híve, így inkább ne adok nekik ötletet, hogy miképpen intézzenek el örökre.
Láttam rajta, hogy boldog, nem akarom m elvenni tőle ezt az érzést. Nem akarom, hogy megint magába zuhanjon. Szenvedett ő eleget az életben, nem akarom, hogy miattam is szenvedjen.
- Sajnálom. - mondom és teszek egy lépést hátra és lehajtom fejemet, hogy ne lássam az arcát. Nem akarom, hogy az uralma alá vegyen a pillantása és olyat tegyek, amit megbánok. Tudom, hogy a szívem nem azt súgja, hogy hagyjam őt békén. Sőt a szíven noszogat felé, de az eszem erősebben ránt el.
- Hidd el én nem az a pasi vagyok, akinek hiszel. Sokkal rosszabb vagyok, mindennél... - nem akartam folytatni, mert megígértem, hogy nem mondom el a titkomat senkinek, így csak ennyit mondtam.
Ránéztem, azonban az érzéseim nem irányíthatóak egyszerű észjárással. Amint megpillantottam újból az arcát mosolyra húzódott a szám, ami a szívverését lenyugtatta és ettől én is megkönnyebbültem.

Derek Hale & Jennifer Blake

Felfedni egy titkot, talán egyeseknek könnyű. De nekem nem volt az. A kételyek, melyek a vőlegényem halála óta üldöznek, szűnni nem akarnak. Talán itt az ideje tovább lépni, és új életet kezdeni, boldognak érezni magam. Talán ha elmondom valakinek, könnyebb lesz. Ami megnyugtatott, hogy Derek szavát adta rá, nem adja tovább a titkom. Persze a jóhiszeműséggel mindenkit kenyérre lehet kenni. Noha nem volt akkora eget rengető titok, számomra igenis sokat jelentett, hogy ki tud róla.
Nem voltam benne biztos, hogy jó döntés volt megfogni kezeit, de emlékeztetett arra, hogy a Földön vagyok, lélegzem, és élek. Emlékeztetett rá, hogy nem vagyok egyedül a titkommal, és nem vagyok egyedül mint ember. Mert a szívem mélyén tudtam, hogy jelent nekem valamit az, hogy mellettem van. S tetszik vagy sem, a titkaimmal karöltve még így is jó dolognak gondoltam ezt. Végül is, ő is én is elhallgat dolgokat az életéről, de ez talán nem is baj.
-Köszönöm, hogy bízhatok benned.-ahogy elengedem a kezét rájövök, talán ez az egész rossz döntés volt. Hiszen mi van akkor, ha olyanokat tudok, amiket ő nem, amitől nem csak neki lehetne rossz.
A magányra viszont nem vágytam, így csak abban reménykedhettem, hogy ő sem áll tovább egy szó nélkül.
-Nem bánom, ha t sem. Nem szeretnék a múltamról beszélni.-mondom, s talán így lesz a legjobb. Ha nem rágódok semmin, élem az életem tovább. De nem ahogy nyugodni amit láttam, s az sem, amit tudtam.
Váratlan, meglepő lépést tett, de nem ellenkezdtem ellene. Nem tudtam. Amikor megcsókolt, automatikusan visszacsókoltam, egyik kezemmel pedig végigsimítottam borostás arcán. Csupán másodpercek telhettek el, de perceknek tűntek, s mintha az idő megállt volna. Nem akartam véget vetni a percnek, de végül mégiscsak elhúzódtam. Arcomra piros ír ült ki, míg ajkaim mosolyra húzódtak, szemeim pedig mélyen övéibe néztek.
- A vágy erőt ad és utat talál, s megédesül a keserű pohár.-idézek egy klasszikust, s belátom William Shakespeare bizonyosan tudott valamit. Mert ebben a percben tényleg úgy éreztem, életem keserű része úja édessé vált. Kezemmel megérintettem tarkóját, és kissé lábujjhegyre állva megcsókoltam. Majd újra elléptem tőle, és csak mosolyogtam. Sok ideje először most éreztem magam igazán boldognak. Vagy legalábbis egy részem boldognak.
Nem tudtam, mit mondhatnék, így végül lesütöttem szemeim, s lábujjaimmal a homokos kavicsot markolászva próbáltam nem jelét adni annak, hogy úgy érzem magam, mint egy tizenéves csitri.
-Ne nézz így rám, mert így sem vagyok benne biztos, hogy a Földön élek, és valóban élek e.-kérem továbbra is mosolyogva, de hangom valósággal nevet, s problémáimnak, titkaimnak jelét sem adja.

Jennifer and me

Sok titkot tartogatok itt benn. Nem fogom elmondani senkinek a titkát. Nem állna szándékomban olyat tenni, amivel neki rosszat teszek. Hisz, azt mondta, hogy rajtam kívül nem volt senki mással ennyire őszinte. Hogy nem tud senki a vőlegényéről, az meg hogy lehet. Talán ennyire titokzatos volna? Hát nem voltam soha egy jó ember ismerő, de nem a titokzatosság szó jut róla eszembe először. Talán az igen, hogy csendes és, hogy tartózkodó egy kicsit. És persze meg is értetem, hogy miért. Én is hasonlóan reagáltam, amikor meghaltak a szüleim. Nagyon fájt és nem akartam senkivel sem kapcsolatba lépni. Tudom, hogy olyankor mindenki szánakozik. Mindenki sajnálja az embert és én erre nem voltam kíváncsi. Sok olyan emberrel találkoztam a haláluk után, akivel eddig talán soha. Sok olyan ember adta részvétét, akik előtte nem foglalkoztak velünk. Hát valamilyen téren megértem.
- A szám zárva marad e téren. Ebben biztos lehetsz. Ha valamit kérnek tőlem én betartom. - mosolyogtam és ő megfogta a kezemet. Ez a nő olyan volt számomra, mint valami ments vár. Megvédett magamtól, a magam féle magánytól. És neki is pont olyan támasz kellett. Azt hiszem megkaphatja az én személyemben, Hisz kölcsönösen segítjük egymást, akkor jó lesz a kapcsolatunk. De hát ezt még nem tudhatom előre.
Amint fogta a kezem egy ismerős érzés lett rajtam úrrá. De nem akartam visszaemlékezni az érzésre, le akartam magamról rázni. Rossz emlékeket keltett és nem akartam, hogy visszatérjen.
Aminkor elengedte a kezemet az érzés nem múlt el. A szívem jobban vert és nem akart leállni. Vajon mi okozza ezt az érzést? Majd elmúlik, nyugtattam magamat és néztem, ahogyan rám nézett.
- Remélem nem haragszol, ha nem mondok el semmit. Attól másról szívesen beszélek, de ez maradjon inkább egyenlőre tabu téma. - mondtam már olyan közömbösen. Nem kellett megvédenem, mert nem érdekelte a dolog.
Közelebb lépett hozzám, én meg reflex szerűen megcsókoltam. Talán nem kellett volna, de így éreztem, hogy ez a helyes és nem éreztem, hogy lenne ellenvetése.

Derek Hale & Jennifer Blake

Nem tudtam, mi a jobb. Ha nekem hazudnak, vagy ha én hazudok saját magamnak. Mert jelen pillanatban nem tudtam meg semmi újat, de hazudtam magamnak, amikor hátat fordítva Derek-nek, elindultam egyedül. Mert az igazság az, hogy magányra nem éppen vágytam, mégis nagyon úgy nézett ki, hogy sikeresen elérem, hogy újra csak én és a gondolataim legyenek.
Hallom a nevem, hevesen ver a szívem, de nem fordulok vissza. Az agyam egyre csak azon volt, hogy lábaim mozgásba lendítve elvigyen innen, de a szívem azt súgta, nekem itt még maradásom van. Csak tudnám, miért érzem így.
Végül mégiscsak megtorpantam. Megtorpantam, mert valami azt súgta, ennek a csevejnek nem így és nem most lesz vége. Hátrapillantottam, éppen csak annyira, hogy tudjam, mi történik, s láttam, hogy Derek is feláll, és elindul felém. Majd mikor megszólalt, szívem mintha még hevesebben vert volna, mint eddig. Éreztem a torkomban, ahogy pulzusom egyenletes, de gyors ütemben pulzál, térdeim pedig valósággal megmerevedtek a hang hallatán.
Nem szólaltam meg, csak vártam. A másodpercek percekké, a percek órákká tűntek, noha tudtam az egész nem tartott tovább pár másodpercnél. De hiába, a varázs megtört, amikor még közelebb jött, és egészen más stílusban mondta, amit mondott.
- Tudod sok ideje először, most tudtam teljesen őszinte lenni valakihez. Rajtad kívül senki nem tudott a vőlegényemről, s ezt szeretném is, ha így maradna. De egy részem tudja, hogy a titkom nálad biztonságban van. De kétlem, hogy valaha valaki mellett igazán boldog leszek. Valaki mellett, aki nem tud erről. Mert nem akarom, hogy mindenki tudjon a gyenge pontomról.- szólalok meg végül, és félve szemébe pillantok. Bár ne tettem volna. Testem szinte automatikusan reagált, és adta a férfi tudtára szándékaim. Óvatosan megfogom kezét, majd egy halovány, de őszinte mosoly kíséretében végre újra képes vagyok megmozdulni. Lépek egyet előre, de tekintetét továbbra sem eresztem.
- Szerintem pontosan tudod, a kérdésedre a választ.- kezdek neki, de szinte érzem, ahogy arcomra kiüt a pír, és bár nem tudom, hogy ez lehetséges e, de szívverésem még inkább felgyorsul. - Inkább a titkok, mint a magány.-esik nehezemre kimondani az igazságot, hiszen ez szokott fájni az embereknek a legjobban. Azt veszem észre, hogy szemeimmel a földet pásztázom, és ajkaimba harapva mosolygok. Nem akartam megszólalni, így lassan felnéztem, elengedtem kezét, és léptem még egyet előre. Ez az egy lépés előre olyan volt a lábaimnak, mintha mérföldeket sétáltam volna. A homokos köves parton mezítláb sétálni egyszerre volt hideg, vizes és kellemes.

Jennifer and me

Igazából soha nem voltam az a férfi, aki fut a csajok után. Volt, amikor jobban lázba hoztak a csajok, de most nem azt a korszakomat élem. Azonban ez a nő mégis lázba hozott, ez egy furcsa és nagyon régi érzés volt számomra.
Tudtam, hogy el kéne mondanom neki mindent, hogy magam mellett tartsam, mert majdnem biztos voltam, hogy ha elmondom neki talán egy kicsit hálás lesz az igazságért és nem ítél el annyira, mint amennyire eddig hittem. Akarta tudni azt miből én kiakarok mászni. Akart tudni a világról, amiben éltem és, amiben valószínűleg elég hamar végezni fogom.
Nem akartam megbántani, viszont látta hogy sikerült. Nem tudom mi történt a vőlegényével, így nem lehetek biztos abban, hogy mi voltunk. Talán valami vandál gyilkos így végez az áldozataival. És ha ez igaz, akkor egy olyan titokba avatom, be ami veszélybe sodorhatja. Nem tehetem meg egy olyan személlyel, akinek végre sikerül némi érzelmet kicsikarni belőlem, amiért örökre hálás leszek neki.
- Jennifer. - szólok neki, de nem folytatom,mert nem tudok mit mondani. Szavaim elakadtam. Nem jött semmi a nyelvemre. Csak nézte, ahogyan elindul ellenkező irányba, ahol én ülök. Lehet, hogy már most elveszítem, úgy, hogy még semmit sem tud. De lehet, hogy ez így van jól, hisz ha nincs velem, nincsen bajban. Megvédem azzal, hogy elhagyom az érzéseket, amiket keltett és kihozom magamból a pókerarcú férfit, akinek nincsenek érzései. Eddig ugyanis ezzel védtem magam. Jó védelem, hisz senki nem hisz gyengének, ha belül mardos a fájdalom.
Felálltam, amikor láttam, hogy megtorpant. Nem tudtam mit tegyek, nem tudtam mit mondjak. Szar helyzet volt de menteni kellett, mert nem akartam most a gondolataimba fordulni. Kellett valami kötél, ami kihúz onnan.
- Mondj ellent annak a makacs énednek és legyél boldog. Legalább neked megadatott. - háttal volt nekem de még így is éreztem, ahogyan szíve vert. Hevesen és amikor megszólaltam még gyorsabb lett. azt hittem leáll neki, olyan gyors volt. Aztán rájöttem, hogy az nem az övé volt, hanem az enyém. Az én szívem vert úgy, mint egy kalapács. Hangos volt és számomra félelmetes.
Közelebb sétáltam hozzá és csak ennyi tudtam mondani.
- Haza akarsz menni, vagy akarod folytatni a beszélgetést, amiből tudod, hogy semmit nem derítesz ki? - hát igen ez volt az a fickó, akinek nincsenek érései. Nem akarom bajba sodorni, inkább a szívemet töröm össze mintsem az ő csontjait törje valaki más miattam.

Derek Hale & Jennifer Blake

Hiába, a hazugság volt az egyetlen olyan emberi tulajdonság, amit nem bírtam tolerálni. Lehetséges, hogy ez a mai világban szánalmasan hangzik, hiszen minden és mindenki hazugságra épít egész életében. Hazudtak nekem a rendőrök, a diákok az iskolában, a főnököm és a kollégáim. Én is hazudtam. Senki nem tudta az igazságot, egészen eddig a pillanatig. A volt vőlegényemről annyit tudtak, hogy elhagyott, azt nem tudták, hogy abban a lakásban halt meg, amelyikben ma is lakom. Nem tudtam mi a szánalomra méltóbb, beismerni, hogy lelkileg megzuhant nő vagyok, vagy továbbra is rezzenéstelenül hazudni, és erősnek mutatkozni.
Ahogy elmondtam az igazat, rá kellett jönnöm, hogy számomra fele annyira borzalmas, mint amennyire valójában borzalmas volt. A borzalmas inkább az volt, hogy nekem is hazudtak, és még most sem tudom az igazat.
Felállok, és reménykedem, kapok válaszokat, de mind hiába. Ahogy máskor, most is az igazság háttérbe húzódott, s kérdéseim válasz nélkül maradtak. Jelen pillanatban én éreztem magam szánalmasnak.
- Remek. Eddig azt hittem te legalább őszinte vagy. Egy részem megérti, hogy miért nem mondod el az igazat, de a másik részem válaszokat akar. És a válaszokat váró részem azt hiszem, most érzi úgy, hogy tényleg szánalomra való. Egy egyszerű, unalmas tanárnő, aki kétségek közt eltemette a saját vőlegényét, aki annyit-titkot vitt magával a sírba, amennyit talán senki.- nézek le rá, s érzem, ahogy a kétségeim úrrá lesznek rajtam. Végighallgatom, amit mond, de makacs mód elhitetem magammal, hogy nincs igaza. Mert nem is volt.
Egy szó nélkül megfordultam, de három lépés után megtorpantam. Szinte éreztem, ahogy hátamat perzseli tekintete. Megszédültem, kezem a homlokomra tapasztva próbáltam összeszedni magam. Két-három mély levegő, majd újra megfordulok, de nem mozdulok, egyhelyben állok.
- Mi van akkor, ha nem akarok találni senkit? Mi van akkor, ha már megtaláltam azt a valakit, csak a szívem túl makacs beismerni, hogy esetleg tetszik az illető? És mi van akkor, ha én nem tudok csak úgy egyszerűen beletörődni abba, hogy a családtagjaim sorban halnak meg, ismeretlen állattámadásoktól?- érdeklődtem, de arcom és hangom olyan kemény, mint még talán soha. - Szerintem nem az az élet rendje, hogy hazugságokban élek, és nem merem beismerni magamnak, hogy a világ nem úgy működik, ahogy mindenki hiszi.- nézek szemeibe, majd megfordulok, és elindulok a homokos parton, kezemben a cipőmmel és a táskámmal. Nem akartam itt hagyni, szívem hevesen vert, de nem is akartam maradni, hogy még több kétségbe keveredjek. Félve magam mögé pillantok, majd megállok, és csak várok. Várom, hogy ő mit lép.


 

Jennifer and me

Milyen veszélyes is itt élni, úgy, hogy az embernek fogalma sincs róla. Bár ha tudod, ez akkor sem változik meg.
Jött egy kissé boldogabb pillanat itt a parton, amiben nekem is ritkán van részem manapság. Hisz nem sok olyan ember van az életemben, aki felvidíthatna. De most valami oknál fogva az, hogy ő nevetett engem felvidított. Végre egy viszonylag gondtalan lélekre találtam. Aki nem csak kedves, de nem tartozik abba a világba, ahol én élek. Ez sokak számára hátrány szokott lenni, de én csak előnynek tekintem.
Mivel soha nem voltam az társasági típus, így nem igazán kapcsoltam, hogy nekem be kéne mutatkoznom. De tudom, hogy mi illik, de valahogy nem ez járt a fejemben. Biztos voltam, benne, hogy nem ítél el, legalábbis nem láttam az arckifejezéséből és ez számomra már jó jel.
Viszont, talán túl sok volt a jóból és az e világi témából, és váltottunk, ami az eddig kinyílt belső énemet hirtelen lakatra zárta megint. Boldog voltam, hogy nem kell a másik életemről beszélnem végre valakivel, de mégis. Ezek szerint a városban nincs olyan ember, aki ne sejtene valamit.
Nem akartam neki semmit mondani. És nem is teszem meg, ha nem látszott volna, akkor olyan kétségbeesettnek. Nagyon tudni akarta az igazságot és ez fájt, hogy nem mondhatom el neki. Tudom, hogy a legegyszerűbb lenne, de elriasztanám magamtól örökre és azt nem tehetem. Önző szándék volt, hogy magam mellett akartam tudni, mert ő volt az egyetlen olyan ember, aki emellett hosszú idő után kikapcsolhattam ás talán nem sok ember lesz ilyen féle mostanában. Tudom, hogy nem sok lesz ilyen, pont ezért nem tudom mi tévő legyek. Ha hazudok, neki egy idő után rájön és azért fog megutálni, ha az igazat mondom, megijed. Nem volt jó döntés, de valamit mondanom kellett. A vőlegényét megölték, és ha igaz, amit s rendőrök állítottak neki az én fajtámból volt valaki. Mi nem voltunk gyilkosok és ezt tudtam nagyon jól, de motoszkált benne egy érzés, ami azt súgta, hogy de mi nagyon is azok vagyunk.
- Nem mondhatok semmit Jennifer, nagyon sajnálom. - hajtottam le a fejemet, mert el akartam neki mondani, de nem tehettem.
Ő már fölállt, talán nem akart maradni, vagy olyannyira félt az igazságtól, hogy miután meghallja, elfut. Nem tudom, nem akartam kideríteni, mi van ha megtudja. Rázúdítani, meg főképp nem akartam a dolgokat így csak röviden hozzászóltam, ami szerintem nem nyerte el a tetszését, de nem gyilkolhattam meg az információkkal.
- Ha az én titkom lenne, megosztanám veled, de nem csak az én birtokomban van, hisz másokra is tartozik. Nem akarok senkit bajba sodorni. Amíg téged nem aggaszt a tudat, hogy mikről tudsz, addig azzal, hogy elmondok, neked mindent másokat keverhetek bajba, amit nem tehetek meg. - mondtam már kicsit határozottabb hangnemben, mert nem ezt a választ akartam neki először adni, mégis ez jött ki a számon.
- Sajnálom a vőlegényedet, de majd egyszer rájössz, hogy jobb, hogy kimaradtál belőle. Majd találsz valakit, akit szeretni fogsz és elfelejted a sok szörnyűséget, amit igen nehezen tudsz még kiverni a fejedből. A szüleim nekem is halottak, még a testvéreim is. De már túltettem magam rajta, hogy egyedül vagyok. Beletörődtem, nem tudok mást tenni. Ez az élet rendje. - mondtam majd felnéztem rá, mert nem akartam, hogy ott hagyjon a gondolataimmal. Hisz ha az ember ki akartja zárni a rossz gondolatokat a fejéből, akkor nem a legjobb dolog egyedül maradni csupán csak a gondolataimmal.
Szomorú hangulat lett rajtam úrrá, hisz az emlék még fájt, az, hogy a szüleim, a családom nincs velem, nagyon rossz emlék és még rágondolni is fáj.

Derek Hale & Jennifer Blake

Elmosolyodtam azon, amit mondott, és azon, ahogy mondta. Az ismerős szavakat, már hallottam mástól is, bár az a más már soha nem lesz életem része.
-Hidd el, nem te vagy az első, aki hasonló szavakkal, de ugyan ezzel a lényeggel elmondta ezt.-jegyzem meg fanyar mosollyal arcomon, s nyelek egy nagyot, hogy még jele se legyen annak a gombócnak, ami ha úrrá lenne rajtam, elbőgném magam, akár egy dedós.
-De igyekszem nem bajba kerülni. Ahhoz túl unalmas az én kis életem, hogy megint testileg vagy lelkileg sérüljek.-bambulok magam elé, majd mosolyt erőltetek arcomra, és egyenesen szemeibe nézek.
Egy kisebb csönd következett, amit úgy hiszem mind a ketten a gondolatainkba merülve töltöttünk. Elmerengtem azon, mi történt velem az elmúlt napokban, vagy csupán az elmúlt órákban s rá kellett jönnöm, bármennyire próbálom kerülni a veszélyes helyzeteket, valósággal vonzom a bajt.
A kutya kérdésen viszont elgondolkodtam mélyebben is, de végül arra a döntésre jutottam, hogy felesleges az életembe, hiszen rá is vigyáznom kellene, és az esetleges menekülés sem éppen lenne könnyű.
Eltűnődésemből, s gondolatmeneteimből kizökkentett, amikor újra megszólalt, s amikor bemutatkozott, akarva akaratlan elnevettem magam. Hirtelen jövő jókedvem kissé érthetetlen volt, számomra is, mégis örültem, hogy így alakult.
-Ne haragudj, nem akartalak kinevetni. Csak a fázis késés kissé hosszú ideig tartott. Már kezdtem azt hinni, hogy be sem mutatkozol, de nem akartam kérdezősködni.-pillantok rá, majd kedves mosollyal arcomon újra megszólalok.
-Minden esetre örülök, hogy megismerhettelek. Derek.--ismétlem meg nevét, majd a vízre emelve tekintetem, hűsítem magam.
Eszembe ötlik egyszerre két dolog is, csupán a "tálalási" sorrenddel nem jutok dűlőre. Ha kérdezősködéssel kezdek, talán feláll, és magyarázat nélkül távozik, ha viszont felajánlok neki egy köszönetnyilvánítást, akkor később szegem le a hangulatot. Végül a kérdezősködéssel kezdtem.
-Azt hiszem, téged is megviselhetett, ami nem rég történt. Viszont tudnom kell, mi volt ez az egész. Tudnom kell...-veszek nagy levegőt, majd nyelek egy nagyot, és folytatom. -Tudnom kell, mert a vőlegényem halála talán magyarázatra találna. Állattámadással lett lezárva az ügy, de a DNS-ben rendellenességet találtak, és valamiféle mutáns lényről hablatyoltak. Tarts őrültnek, de azt hiszem, valahol legbelül tudtam, hogy puszta gyilkosságnál és esetleges állattámadásnál többről van szó.-lendülök bele, s a részletekbe nem belemenve próbálom leírni a helyzetet.
-Tudom, neked ehhez semmi közöd, az én bajaim pedig nem tartoznak rád, mégis úgy éreztem, muszáj rákérdeznem erre az egészre. És ne próbálj azzal jönni, hogy rossz a szemem, és semmiféle rendellenes nem volt abban, amit láttam, mert nem vagyok vak, sem begyöpösödött agyú. Azzal meg végképp ne traktálj, hogy veszélyes ha tudom az igazságot, mert ebben az életben már az is veszélyes, ha gondolkodsz és kinyitod a szád, legyen szó bármiről.-hangnemem kissé követelőző, tekintetem és arcvonásaim pedig a megszokottnál is kimértebbek. Talán soha nem néztem még így emberre, mint most.
Lábamat kiemelem a vízből, és lerázom róla a vizet.
-Sajnálom Derek, hogy ezt így rád zúdítottam, de kezdem azt hinni, hogy becsavarodtam, és téveszmékben élek. Csak az igazat akarom, a következmények nem érdekelnek. Tudok vigyázni magamra, eddig is életben maradtam valahogy.-állok fel, és csúsztatom lábam a kis fekete balerina cipőmbe, míg a táskám a vállamra teszem.
Félelem jelét nem mutatom, sőt igazából semmilyen érzelmet nem tükröz az arcom, a haragon és az elszántságomon kívül.


 

Jennifer and me

Ha belegondolok, talán soha nem lesz béke ebben a városban, addig, amíg a farkasok uralják. Nem lesz senki biztonságban, ameddig Ducalion és a falkája itt tartózkodik. Tudom, hogy nem védhetek meg mindenkit de legalább magunkat meg akarom védeni, ha legalább ez sikerül már jobb a közérzetem. Soha nem volt védelemben az, aki itt lakott, és a mai napon sincs máshogy.
- Tudod, más városokban is előfordulnak hasonló dolgok. Sehol sincs teljes védelem alatt az ember. Csak annyit tudok javasolni, hogy vigyázz magadra. - ismételtem meg, mert nem szeretném ha bárkinek is baja esne a mi kis harcunk miatt.
Régen a gyerekek úgy játszhattak az erdőben, hogy nem fenyegette őket az a veszély, hogy egyszer csak megöli őket egy fenevad. Most pedig egy felnőtt ember nincs biztonságban.
Aztán rajtunk kívül itt van ez a gyilkos, ha nem lenne így is elég gondunk még vele is le kell számolni. Tudom, hogy egyszerűbb lenne rábízni a sheriffre ezt a dolgot, de nem tudja, hogy mind ez mi miatt van. Jobb lenne tudatni vele, ami a városban folyik, de ezzel megszegném a titoktartást, és több ember lenne veszélyben a titkunk miatt.
Gyorsan eltereltem a gondolataimat a veszélyről, ami az emberekre leselkedik és visszatértünk a kutya témára. Nem vagyok nagy kutyabarát de tudom, hogy egy embert az tudja a legjobban megvédeni. Jennifernek is ez lenne a legjobb.
Nagyban beszélgetünk amikor eszembe jut, hogy én tudom nevét, hisz bemutatkozott, de én nem mondtam el neki bunkó módon.
- Derek vagyok, ne haragudj hogy nem mutatkoztam be, a sok izgalom... - magyarázkodtam, de tudom, hogy erre nincs mentség.
Úgy ültem le, hogy a lábam ne érjen vízhez, velem ellentétben azonban neki tetszett a tó vize és élvezte ahogyan a lába benne pihent. Ez lesz az a fajta lazulás, amiben nekem soha nem lesz részem, mert nem tudok ennyire ellazulni a sok minden tudatában, amiket én birtokolok.

Derek Hale & Jennifer Blake

Hosszú idő óta először, most éreztem, hogy bár a téma nem mélyen szántó, mégis nyugodtan cseverészek valakivel, arcomon egy őszinte mosollyal. Valójában szükségem is volt rá, hogy valakivel csak úgy beszélgessek.
-Szeretnék benne hinni, de ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor kételkedek. Hiszen semmi garancia nincs rá, hogy nem fog megtörténni.-jegyzem meg, bár nem szemrehányásnak szántam, a hangnemem nem erről árulkodott. Miért hazudtam volna magamnak? Eddig is történtek velem szörnyűségek, s valószínű a sorsomban meg van írva, hogy vonzom a balszerencsét. Viszont immár minden okom megvan arra, hogy higgyek a babonákban, mégsem teszem.
-Nem csak egy tömeggyilkos mászkál errefelé, csupán vannak akik régóta nem bukkantak fel.-mondom, s egyben emlékeztetem magam arra, hogy nekem még több jogom van félni, mint ebben a városban bárki másnak.
-De ami, vagy aki  nem öl meg, az erőssé tesz. Másfelől nem vagyok orvos, sem semmilyen gyógyító. Sőt, a tinik közé sem sorolnám be magam, ha érted mire gondolok.-mosolyodom el önbizalommal teli, s semmi jelét nem mutatom annak, hogy félnék valamitől. Pedig annyi mindentől tartok, és tartottam már életem során. De még itt vagyok, lélegzem, és nem hagyom magam összetöretni nagyobb nyomás alatt.
-Emlékeztetnélek rá, hogy a kutya és a sötétben történő biztonságban maradás sem óv meg attól, ami ebben a városban történik. Több mint egy hete már, hogy tanítás közben egy csapat varjú repült be az osztálytermembe, majd ugyan ezzel a lendülettel el is tűntek. Ismerjük el, a föld alatt egy atombunkerben vagy egy pánikszobában lennénk csak biztonságban.-vonok vállat egykedvűen, mintha ez ilyen egyszerűen működne. Pedig legszívesebben tényleg elmenekülne innen az ember.
-Viszont a kutya magány ellen igen megfontolandó ötlet. Mondjuk egy labrador. Vagy ha már védelemről van szó, egy bernáthegyi. -merengek el a kutya témán, hangom derűt és boldogságot sugároz, arcom pedig valósággal kivirul.
A Nap sugarai áttörnek a felhőkön, és visszaverődnek a tó víztükréről. Ekkor újra megcsillan a homokban elmerülő érme, amit újra szemügyre veszek. Kicsit lejjebb csúszok, így már a térdem súrolja a víz, de még midig nem érek rá az aljára. Sebaj, majd ha fürödni jövök ide, és még itt lesz, megnézem, mi az.


 

Jennifer and me

Nem félt tőlem, ami jó jel. Nem nézek ki elvetemült gyilkosnak, pedig ma meglenne az okom a gyilkolásra. Petert szívesen látnám a sírba, megint, de ezúttal nem térhet vissza. De nem tehetem meg. Nem ölök, szándékosan nem. Tudom, hogy van, aki megérdemelné és én képes vagyok rá, de nem arról akarok híres lenni, hogy a gyilkos farkas. Jobban szeretek a titokzatos lenni. Senkinek nem hiányzik egy olyan ember a városban, akitől rettegnie kell. Mondjuk így is van egy druida, aki egyre gyilkolja le az áldozatait. Hát igen, lehet hogy félnem kéne, de nem érzem szükségét a félelemre.
Látom, hogy nem a félelem az, amit most felém nyújt, hanem a köszönet. Látom hogy hálás az életéért, amit megmentettem, de nem mondhatom el neki hogy nem kell, hisz én voltam az aki ráuszította a két fenevadat, aki mellesleg a húgom és egy tini a órájáról. Ezeket mind nem tudhatja meg. Milyen dolog lehet, vajon emberként élni. Úgy élni, hogy nem tudsz azokról a dolgokról, ami a városodban történnek. Mint mi, rólunk sem tud mindenki, sokan abban a tudatban élnek, hogy egy átlagos tömeggyilkos öli az embereket, de nem. Ha ezt mind tudnák, amit mi tudunk vajon mennyire lennénk előrébb? Szerintem sokkal, de ezt nem tudhatjuk meg mert senkinek nem mondhatjuk el a titkainkat. Mennyivel könnyebb lenne az életünk vagy talán nem, hát ki tudja?!
- Hidd el ilyen többet nem fog előfordulni. - ígéretet azért nem tettem, de azért megnyugtattam, amennyire tőlem telhetett.
- Annyi biztos hogy amíg a tömeggyilkos nincs rácsok között éjszaka ne mászkálj egyedül. Talán vehetnél egy kutyát. - javasoltam, hisz véletlenül tudom, hogy a kutyák ősei nagyon is védelmező állatok tudnak lenni, ha kihozzák belőlük. Végülis egy kutya sok mindent megjavít, az ember nem lesz magányos a közelükben és mindig jó barát.

Derek Hale & Jennifer Blake

Szinte éreztem, ahogy a szívveréseim sűrűsége csökken, a légzésem megnyugszik. És ezzel egyetemben én is nyugodtabbá válok.
Tudtam, hogy a megmenteni szó enyhe túlzás volt, a köszönet pedig túl gyenge kifejezés arra, amit valóban éreztem.
[color:6713= #cc6666]-De meg kell. Ha te nem vagy ott, ott hagyom a fogam. Valószínűleg. – hangom kissé bizonytalan, de emlékeim oly tiszták, hogy szinte újra élem minden egyes szörnyű percét. Nem tudtam, pontosan hogyan is kerülhettem abba a helyzetbe, amiben biztos voltam, hogy az iskolában való túlórázást inkább otthon a négy fal között oldom meg. Lehet, az sem épp a legbiztonságosabb, de még mindig közelebb áll a szívemnek ott meghalni, mint egy poros iskolai pincében.
- Köszönöm. Tényleg. - ismétlem meg magam, és adom tudtára hálám.
- Ennek örülök. Azt hiszem.- mosolyodom el, de tudom, hogy ez az igazság. Örültem nkei, hogy mind a ketten ép bőrrel megúsztuk.
- Elfelejteni? Azt hiszem a felejtést régebbről kellene kezdenem. Ez már csak hab volt a tortán. Jó sok hab. Pontosan azt sem tudom, higgyek e magamban, abban, amit láttam. S van egy olyan érzésem, hogy ezen pszichiáter sem tudna segíteni, mert ha beszámolnék neki arról, amit láttam, rövid idő belül egy elmegyógyintézetben kötnék ki. - meredek a semmibe, érzem, elfutnék zavaros gondolataim elől, de legalább tudom, két lábbal állok a földön, és nincs semmi fizikai bajom.
- De nem félek. Legalábbis tőled nem.-sütöm le szemem, ujjaimmal pedig kopogni kezdek a könyv kemény fedelén, s elmosolyodom.
– Egyes írók úgy gondolták, hogy a fájdalom, a rossz emlékek és élmények építik az embert, erősebbé teszik. Ha ilyen szempontból közelítem meg a dolgot, akkor mind a ketten elég vagyunk mentálisan. Fizikailag minden bizonnyal sokkal erősebb vagy, mint én. – próbálom oldani a búskomor hangulatot és más szempontból tekinteni a dolgokra. Lábammal újra felkavarom a vizet, és a kezemben lévő könyvet magam mellé helyezem.


 

Jennifer and me

Ideges volt, talán félt tőlem. Nem lepne meg, de ebben a helyzetben ezt nem értettem volna meg. Megmentettem az életét, elvileg az emberi agy nem arra következtet, hogy az a személy meg is akar ölni. De ki tudja? Lehet, hogy csupán az izgalom, hogy valaki, akit nem ismert megmentette és mot itt van mellett és az előbb szinte a frászt hozta rá. Lehet, hogy ez rejtőzik a szívverése mögött.
Adottság, hogy hallom az emberek szívverését. Mint minden farkasnak bennem is bennem van. De néha nehéz eldönteni, hogy az akinek a szívét verni hallod vajon rémült e vagy boldog. Hisz mindekét esetben egyezik a verések tempója.
Most azonban már nem akartam logikázni elég volt egész napomat arra pazarolni. Vajon honnan kéne megtámadni Ducalions-t és a falkáját. És mikor, ami szintén egy fontos pont volt a támadás előkészületeiben.
- Nem kell megköszönni. - hajtottam le a szemem.
~ Hisz miattam történt. - mondtam magamban. Ha nem zárjuk oda be Boydot és Corát, nem lett volna szükség a mentésre. De ezt természetesen ő nem tudhatta, így csak magamban mondtam.
- Én jól vagyok, kutya bajom. - mosolygok. - Hamar gyógyulok. - ami igaz is volt, elvégre vérfarkas vagyok. A gondolatra elmosolyodtam.
Láttam, hogy nem bízik meg bennem annyira, ami egy kicsit rossz érzés volt, de legalább így biztonságban tudhatta magát, mert nem bízta senkire magát.
- Remélem hamar elfelejted azt a dolgot és tovább tudsz lépni. - mondtam, mintha nekem is nehéz lenne feldolgozni, de nem így volt. Próbáltam emberien viselkedni, mintha én is úgy éltem volna meg mint ő, ami szintén nem így volt.

Derek Hale & Jennifer Blake

A körülvevő nyugalom jót tett nekem, s a gondolataimnak. Sőt, annyira kikapcsoltam, hogy azt se tudtam, mióta üldögélek láb lógatva  a mólón. Amikor viszont meghallottam a deszka nyikorgását, megannyi gondolat futott át egyszerre az agyamon. Vajon csak a képzeletem játszik velem, vagy tényleg valaki mögöttem áll. És ha valaki ott van mögöttem, akkor ki az.  Amikor azonban hang is társult a nyikorgáshoz, szívem még hevesebben kezdett el verni.  
Már épp felálltam volna, és kimondtam volna valamiféle mondatot, amikor leült mellém, és rám mosolygott. Ez némiképp megnyugtatott, s arcomra egy halovány mosolyt biggyesztettem, és kérdésére sikerült értelmes választ kinyögnöm.
-A Nyomorultakat, Victor Hugo-tól. Az egyik kedvencem.- csukom be a könyvet, noha aligha érdekelte az az információ, hogy szeretem e azt, amit olvasok. Miután a könyvjelzőt a megfelelő oldalak közé helyeztem, és a borítóra helyeztem kissé remegő kezem. Vettem egy mély levegőt, majd egyenletesen kifújtam, és igyekeztem pulzusom a normális tempóra kényszeríteni.
-Nem, nem zavartál meg. Csak azt hiszem, szükségem volt egy kis magányra.– mondom, és lábammal megkavarom a vizet.
-Ami nemrég történt…- kezdek neki, majd visszanyelem a mondatot, és nekikezdek máshogy. - Még meg sem köszöntem. - sütöm le szemeim, de végül óvatosan szemeibe pillantok. A rémálmokkal teli életem, ennél már csak rosszabb lehet, jobb aligha. A csalódások és a szenvedések egymás követték, de valahol legbelül tudtam, nekem ez segít abban, hogy életben maradjak. A kitartásom pedig nem hagyom, hogy a vesztem okozza.
-Jennifer vagyok. - nyújtok kezet kissé félénken, arcomon egy félszeg mosollyal, továbbra is szemeibe nézve. Aligha ártana nekem, miután megmentett. Ha mégis, akkor még egy tanulság, hogy ne bízzak meg másokban, csak saját magamban.
-Remélem te is jól vagy. Vagyis jobban, mint ahogy akkor voltál.-őszinte mosollyá válik, amit eddig erőltettem, s azon kapom magam, hogy légzésem s pulzusom újra a régi, megszokott s normális tempójában mozog.


 

Jennifer and me

Majdnem egy egész nap Peter és Cora társaságában nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt elképzeltem. Azt hittem ma jutunk valamire, de még rosszabb lette a helyzet.
- Peter te bele vezetnéd a falkát a biztos halálba. Egyszerűbb lenne ha egyenként leszúrnád őket! - keltem ki magamból már a tervezés közben.
- Beleegyeztem, hogy segítesz, de nem abba, hogy megtervezed az egészet! - már hangosan beszéltem, amikor Cora is megszólalt.
- Nem kell ennyire felhúznod magad, annyira nem is rossz terv. - pont ez hiányzott. Ez volt az a pont, amikor én már nem voltam olyan fontos itt.
- Látom jól elboldogultok nélkülem. - és elindultam a kijárat felé. Nem kellet sokat gondolkoznom, hogy hova vezessen az utam. Egy hely volt, ami mindig csendes, az pedig a tópart. Arra vettem az irányt és ég mindig a fülemben csengett a z, hogy Cora az áruló nagybátyánk mellé állt, ahelyett, hogy engem támogatott volna. Amikor odaértem már ültem volna le egy padra, amikor a mólónál megpillantottam egy ismerős arcot. Az irodalom tanárnőt, akinek a minap mentettem meg az életét.
Felálltam nem rég lefoglalt helyemről és felé vettem az irányt. Valamit nagyon olvasott és, amikor a móló rozoga deszkái megnyikordultak a szíve hevesebben kezdett verni. Ijedség, vagy talán izgalom lett úrrá rajta. Nem akartam megijeszteni, így odaköszöntem.
- Mit olvasol? - kérdeztem és leültem mellé. - Remélem nem zavartalak meg. - mondtam mosolyogva és már kezdtem is elfelejteni a mai nap szörnyűségeit.

Derek Hale & Jennifer Blake

Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, órám nem volt a mai napon, így végül egy kiadós séta mellett döntöttem. Magamra kaptam egy egyszerű, térdig érő fekete nyári ruhát, melynek selyem anyagát a gyenge szél ide-oda lóbálta. Táskámba belecsúsztattam egy ezeréves, szélhutásig olvasott könyvet, majd a házamtól nem messze lévő tó felé indultam. Mivel barátokból nem épp számoltam sokat, ezért csak a saját magányomra számíthattam. Ez nem feltétlenül volt jó, noha fizikailag teljesen egészséges voltam, lelkileg kissé összetört állapotban vagyok. Vagyok, és voltam is. Immáron két éve, s nemhogy könnyebb lenne, még nehezebbnek tűnik az élet.
Kellemesen meleg idő volt, a Nap nem tűzött, s sugarait megszűrték a bárányfelhők. Amikor a tóhoz értem, körbepillantottam, de magamon kívül senkit nem találtam ott. Lehetőségek tárháza adódott arra, hogy hol foglaljak helyet, s végül az egyik móló széléhez sétáltam. Papucsom magam mellé tettem, lábam belelógattam a vízbe, vettem egy mély levegőt, és pár percig élveztem azt a nyugalmat, amit ez a hely árasztott. Kezembe vettem a könyvet, és olvasni kezdtem.
-"Az önmagába visszahúzódó szív nem tudja kiönteni érzelmeit, tehát gyötrődik; nincs módja kitárulni, tehát bezárkózik önmagába. Ebből látomások sarjadnak, föltevések, találgatások, bimbózó regények, sóvárgott kalandok, képzeletbeli légvárak, olyan épületek, amelyek mindenestül a lélek mély sötétségében épülnek fel, komor és titokzatos lakások, ahová azonnal betelepszenek a szenvedélyek."-olvasom fel hangosan azt a pár mondatot, amit óráim többségén is kihangsúlyozok, ha a Nyomorultak című könyvvel foglalkozom. Felsóhajtok, lábammal pedig megkavarom a sötét tó vizét. A móló végén nem túl mély a víz, mégsem látni a homokos alját. A tó túlpartján két fiatal sétál el, valószínűleg épp a suliból lógnak. Elmosolyodom, majd visszatérek olvasmányomhoz.
Az időérzékem teljesen kikapcsolt, s csak akkor kaptam fel fejem, mikor a móló deszkája megnyikordult. Gyomrom szinte azonnal görcsbe rándult, szívem hevesen kezdett el kalimpálni, s agyam egyre csak azon dolgozott, hogy a rajtam eluralkodó páni félelmet csillapítsa. Mindezt sikertelenül. Hiába, a vőlegényem halála óta kissé magamba zuhanós és depressziós vagyok, persze erről a külvilág aligha vesz tudomást.