Egy kora reggeli napfényes időre ébredtem. Itthon a szüleim és a húgom már nagyban beszélgettek a nappaliban, nem törődve azzal, hogy én még aludnék. Nem bírtam kikászálódni az ágyból. Inkább csak feküdtem és hallgattam miről beszélnek lent. Nem volt különösen érdekes a téma, a munkáról és a pénzről volt szó. Peter, mint minden témához általában, ehhez is hozzá tudott szólni. A nagy csevegésből egyedül a húgom hangját nem hallottam, talán még ő is alszik vagy hallgatózik úgy ahogyan én. Mivel tudtam, hogy ma nem fekhetek egész nap az ágyamban, mint valami megfáradt vénember, kikeltem és felöltöztem. Megmosakodtam majd elindultam lefelé. Ahogy sejtettem a húgom nem volt köztük. A szüleim és Peter foglalták el a nappalit érdekes témájukkal. Valahogy nem akartam beszállni nem éreztem szükségét. Köszöntem és mentem is ki az ajtón. Valami azonban nem hagyott elmenni, visszahúzott egy láthatatlan erő, ami nem akarta, hogy elmenjek a házból, ma nem. De nem engedtem neki. Elindultam abból a házból, amiből ma már szinte alig maradt valami. Az az erő jelezni akart valamit, nem szabadott volna ott hagynom őket. A házam, amiben a szüleim, a családom és a húgom is bent volt, leégett azon a napon, amikor én nem voltam otthon. Rossz emlék ez számomra, de mégis tisztán emlékszek a borzasztó nap minden percére. Peter volt az egyetlen, aki megúszta. Vajon miért? Senki sem tudja, de szerencséje volt.
Kizökkentem az emlékekből. Nem szeretek emlékezni, ezekre a pillanatokra, ezekre az órára.  A gondolat, hogy a húgom él és nem halt meg, valahogy nem hagyott nyugodni. Vajon hogyan lehetséges ez. Azt hittem egész sok ideig, hogy halott, ahogyan a szüleim. Azt hittem bent égett, mint a sok emlék a családomról. De nem így történt. Már megtanultam Peter feltámadása óta, hogy nem minden úgy van ahogyan az ember hiszi.
Nem szoktam unatkozni, mert mindig van valaki vagy valami ami lefoglal vagy aggodalomra ad okot, ami szintén nem hagy pihenni. Beacon Hillben éltem egész életemben, nem akartam elhagyni a várost, de néha nyomasztó volt itt lenni és így élni, ahogyan én teszem. Amióta alfa vagyok, azóta sem változtak a dolgok, kivéve, hogy erősebb lettem. Felelősséggel tartozom a falkámnak és magamnak is. Úgy érzem vigyáznom kell rájuk, már csak azért is mert egyedül mire megy egy alfa?
Ki akartam menni az erdőbe, de menet közben eszembe jutott egy könyv. A húgomról jutott eszembe, aki nem hagyta el a gondolataimat. Volt egy könyv a házban, ami a családom titkait rejtette magában. Igazából képek voltak benne így nem igazán vettem elő a fájdalmakkal teli könyvet. De most mégis megtettem.
A könyvben egy boldog családot láttam, boldogok voltunk és nem volt sok gondunk.  
Azon töröm a fejemet, vajon mért nem voltam ott, amikor a tűz kitört a házban és miért nem segítettem. Lehet, hogy az én hibám? Lehet, hogy ha ott vagyok megtudok menteni valakit. Lehet, hogy akkor a szüleim élnének, de az is lehet, hogy nem. A múlton nem tudok változtatni, de jövőmön tudok kreálni, ha nagyon szeretnék.
Becsuktam a könyvet, mert elegem volt az emlékekből, nem akartam a talánból táplálkozni, inkább nekivágtam az útnak, ami még előttem van kissé kavicsosan és göröngyösen, de csak az enyém és én alakíthatom, amiben még segítségem is van a falkám jelenlétében.